Jelena Seremlet: Zene

Elcsendesednek a teremben a félénk zörejek,
Félrevonulnak a mindennapi élet gondjai,
S bár a fekete zongora hangjain kívül vagyok,
Senki sem létezik már – csak a zene és én
Miféle csoda történik – a hangok életre kelnek?
Hol madarak trilláznak, hol versenyló dobbant…
A zenészek keze lelket lehel bele és
Kicsalja a húrokból a hangok énekét, ahogy
A hófehér mandzsetták futnak, repülnek
A billentyűk lépcsőin keresztül – felfele – és le
És az ujjak pontosan, sorra-rendre veszik át őket,
Akár a rózsafüzért, egyet sem kihagyva belőlük.
Az érintés hol óvatos, hol indulatos,
Hol a felszínen teljesedik ki, hol lent a mélyben,
Hol lágy és reszkető, hol ideges, felhergelt
A basszusok menydörgése, hol magasra tör,
Felhőkig hatol a moll! Mosoly, könny, hang valahol
Mind - a szépséghez való letisztult viszony is,
Gyönyörű gyámoltalansága a mimóza ágnak,
A vízesés zaja is, ugyanúgy, ahogy a hegy némasága…
S az utolsó akkord. A kezek, mintha fennakadnának,
Ahogy a madarak két szárnya együtt csap utolsót,
De a zene még keringve lebeg tovább –
Én pedig hozzáérek, és íme… újjászülettem.   

Fordította: Gaál Áron