Szvetlána Szuprunova: /Senkinek nem mondom és elmegyek…/
Senkinek nem mondom, és elmegyek,
Se barátoknak, se szeretőknek ne legyek megtalálható
És megyek a bőröndömmel, elindulok,
Az eső nyomsávában lépkedve, a mezőn.
A búzavirágok nem maradnak közömbösek irántam
És a kamillavirágok megajándékoznak melegükkel
Minden, ami él itt, oly szív-közeli lenne,
Így mennék el, észre se vennék, s már elmentem.
Mellettem lesznek a naplementék, a napfelkelték is,
Oly bensőséges lenne így – egy, az egyben.
Hozzászokom majd egy hét alatt, egy év alatt
A bogyók és a vékony rezgőnyárfák között.
Az, hogy betéved ide valaki, meglehet,
Egy pillanatig hallgat e helyütt, elnézeget.
„Milyen ott a világ?” – kérdezek rá óvatosan.
„Igen, hogy milyen lett számára? – álldogál.”
Így válaszol – könnyedén, közömbösen,
Ezért is hiszek neki.
Mire is vágyna egyáltalán? – semmi sem kell,
Ott, ahol a házban bőség és csend honol.
Fordította Gaál Áron