Alexander Lajkov: „Február, kavargó fehér körében…”

***
A barátaidtól ne kérj kölcsön
Se sorsot, se sikert, és adottságot se…
Ne fuss se magad elöl, se el a földről,
Hol születésedtől nem futja elég melegre  

Hol csillagai a közép-orosz mezőknek
A csillámló zúzmarára hullanak eléd…
Hát mit tehetsz? Lényegedet illetően,
Sorsodból következően karaktered a – tél.

Február, kavargó, fehér körében
Minden remény és veszteség enyém.
Lenne bár minden. De nehéz összességében
Kiválasztani a kuszaságból, az igazság felét.

Íme hogy hever el, hogy vakít el a hó,
Amikor az elnyújtott dermesztő hóvihar elment…
… Ahogy én is az igazságtól megvakulok ott,
Ahol arra mások szeme sem nyílt ki sikerrel!

***
Az én vidékemen a vízparti meredélybe beleszövődnek a topolyák,
És gyökereiben a topolya olyan, akár – az acélkeménységű horgony
A gonosz szelek fehér kürtjeinek süvöltésére sem rezdül, reagál,
És január hótorlaszai is az én vidékemen, úgy őrzik meg az életet,

Hogy bepólyálják a rozst, kiszakítva és elhordva a pelyvát                          
S kicsírázva a hóban megtartja magvát a sorban – bár fagyasztva! –
Csak légy érzékeny rá, és érezd meg, ahogy az a kicsi hajtás
Kifurakodik a földből s már világosan látható, ha nincs betakarva.

Engedd, hogy éljen és felmelegedjen végre, amíg ideje eljön.
Ugyan miért pusztítanád el oktalanul a nyárfák magzatait? Nézd,
A sorsa gyönyörűségesen is oly kíméletlen, és oly ádáz –
Kitartani a gyökerekben, bármely vihar szelében, horgonyként!

Fordította Gaál Áron