Felvidéki szlovák költök versei

Valentin Beniak: Vándorének
    /Cestovať do/           

Nos, és megyek tova,
neki a nagy világnak,
szétszórom gondom a
halaknak és virágnak.

S mi még fájna nekem,
ami tövisként törne,
azt magként elvetem
a kínszomjas göröngybe.

Felhő fut majd velem,
amerre szelek járnak,
az út mind végtelen
és végtelen a bánat.

Fordította Darvas János


František Hečko: Kivándorlók           
    /Vysťahovalci/

Keskeny földsáv, derékövnyi,
szűk szalag, –
apánk, anyánk után jó sok
sarj maradt.

Az erdőben nem vágattak
fát velünk,
a kunyhónkban hétszám nem volt
kenyerünk…

Két bátyám egy ősszel elment
Frankhonba,
egyik ott már örök álmát
álmodja.

A másikat örök robot
hajszolja,
napról-napra, évről-évre
rabszolga.

Rózsaarcú öcsém hajtja
tutaját,
míg elnyeli egyszer majd a
sárga Vág.

A legifjabb még gyermek, de
most néz szét,
drótos koldus, űzi-hajtja
az éhség.

Szegény szlovák, sorsod be zord
be fojtó…
Van-e ének a mienkhez
hasonló.

Fordította Darvas János


Emil Boleslav Lukač: Paradoxon    
    /Paradox/

Nem szeretem, hogy Te úgy szeretsz,
már szinte terhem,
lám, ilyen büszke, gőgös vagyok
a szerelemben.

Légy hozzám kissé közönyösebb,
kissé hideg légy,
így lesz szerelmünk csupa összhang,
csupa békesség.

Ne szeress úgy, de legfőképp ne
akadály nélkül,
tiltsd a szerelmet, gyötörd, fojtogasd,
a vágy így szépül.

Ne üdvözüljek, mert az üdvvel
az üdvöm eltűnt,
csak a kétségek humuszában
zsendül szerelmünk.

Fordította Darvas János


Jožo Nižňánsky: Ég és föld között             
    /Medzi zemou a nebom /


Hosszú évszázadokon át
ekétől kérgesedett lelke a tenyere
az én kender-inges, len-gatyás őseimnek,
erdőket döntenek kemény baltákkal,
széles pástokon nyájakat legeltettek,
kölyűben olajat sajtoltak a magból
és kővel őrölték lisztté a gabonát.
Bár a kemény robot a fáradtság kalodáiba
verte tagjaikat, arcukon örökké széles
mosoly derült, s csak olyankor bánkódtak,
ha a záporban megdőlt a zöld vetés,
jégeső elverte a szőlőszemeket,
s a nyájukat kikezdte a dögvész.
És átkozódtak, ha a szomszéd elszántott
földjükből egy araszt
és husánggal védték jussukat.
Barátkoztak Ördöggel, Istennel,
hogy esőitalt adjon a szomjas földeknek,
jó időt adjon az aratásra és védje
a vetést a fagytól s a marhát a csapástól.
És telten álltak magtárjaik kamráik
s a pincéikben borral tele az akók.
Az én elődeim hatalmas hársak voltak:
gyökereik a föld szívéig fúródtak
s a legvadabb viharban sem hajoltak.
S ha a halál favágója éles baltával beléjük csapott,
szíven vágva lezuhantak,
s a tőből új hajtások zsendültek,
családunkban minden ölelésből gyermek mosolygott,
minden csókban új élet fogant,
s az asszonyok melléből sosem szikkadt ki az anyatej.
S most jó volna:
elfeledni az óriásokat, kiknek csak árnya vagyok,
elfeledni mindent, ami volt, elfeledni az aranykort,
elfeledni az aranykort, mely soha vissza nem tér.
Gyűlölöm a vállam, mert vézna, gyönge,
gyűlölöm a kezem, mert nőies vonású,
gyűlölöm a szemem, mert örökké a bánat
hollója fészkel benne,
gyűlölöm az ajkam, mert csak csókot vet az ugarba,
gyűlölöm a lábam, mert csak álmok után csatangol
s maga alatt talajra nem talál.
És bár ereim paraszti vére sikolt érte:
mégsem tudok sehol megállapodni,
nem tudok meggyökerezni a széttáruló rögben,
nem tudok meggyökerezni a gyárkémények között,
nem tudok meggyökerezni asszonyok ölelésében,
csak repülök és lebegek ég és föld között.
Házról-házra járok,
embertől emberig –
fejemet itt női kebelre hajtom,
amott csalódottan falba vagdosom
és mindenben a rémes való dörög lelkembe:
hogy az örök keresésben soha semmire nem lelek
és soha semmiben ki nem elégülök.
Úgy szeretném elfelejteni,
hogy bölcsőm a rög fölött ringott
és virágos fák kereszteltek illatokkal,
ó, elfelejteni,
hogy a világ ürességébe így belébogoztam
a fajtám folytatását.    

Fordította Darvas János

Ján Smrek: Pieseň

Pre očú tvojich drahocenný svit
hodno je žiť
nekonečne.
Nádherná moja milá,
ty si mi na srdce liek položila,
dala si môjmu životu
mladosti svojej teplotu.
Neviem, jak sa to stalo:
oko moje si
náhle ťa zamilovalo.
Už len tak bolo nám súdené,
ináč dni boli by studené,
márne by pučali agáty —
jaro sa musí nanosiť do sŕdc,
len tak nám celý svet pozláti.

Pozri,
moje dlane nie sú nešetrné:
vynesiem na nich lásku tvoju
na slnce, na lúky,
pod jedle, pod buky,
celú ju obložím kvetami jarnými,
budem ju kolísať piesňami svojimi.

V hore sa ťahá kosodrevina
a machu je tu celé jazero;
ty, milá moja jedna jediná,
máš, prečo by ťa srdce bolelo?
Kde by sa smútok vzal?
Kde by sa smútok vzal?
Načo by život lhal?
–- Mladosť zahynúť nedá!

Hľa, volá luh,
slnce spod oblakov ziera,
nad nami dobrý duch
perute rozprestiera,
k nám nakláňa sa breza,
nám patrí hudba lesa,
takí sme bohatí, bohatí!
a hoci poklady priehrštím rozdávame,
ni jeden z nich sa nám nestratí.

Ach, hora, hora,
pred nami, za nami, dookola,
kto to tak nádherne vedie tvoj spev?
znie to jak z hrdiel tisícich diev
a tak nám do duší vniká
jak milosť preveliká.

Šťastní sme spoznali,
čo v tomto speve dýše,
že je to hudba večitá
sŕdc mladých zlatej ríše.

Ó zvuky sladké, nebeské,
mladistvé, svieže, jarné:
kolíšte si nás v náručí
sťa rieky vlny valné!

Ján Smrek: Ének                  

A te szemednek drága gyöngye
kedvéért érdemes élni
mindörökre.
Én drága szép mindenem,
orvosságodat érzem szívemen:
az életemnek adtad te rég
ifjúságodnak melegét.
Nem tudom, mi történt velem,
de a szemem
oly hirtelen szeretett beléd.
Ez már így volt megírva,
enélkül napom jég-fagyos,
az akácrügy hiába nyílna,
vetni kell a szívbe a tavaszt,
s akkor a tavasz mindent bearanyoz.

Nézd: tenyerem nem könyörtelen,
kiviszem rajta szerelmedet
a rétre, napsugárra,
fenyő, bükk árnyába,
tavaszi virággal köröskörül rakom,
tavaszi dalommal álomba ringatom.

Száz törpefenyő terül a hegyen,
egész moh-tenger nyúl szét a tájon.
Én drágaságom, szép egyetlenem,
okod van tán, hogy szíved fájjon?

Bú honnan érhet Téged?
Hogy sújthat itt a baj?
Mért lenne hazug az élet?
– Az ifjúságunk diadal!

Lám, hív a rét,
felhőkből a nap előtűnt,
szárnyait tárja szét
egy jó szellem fölöttünk,
felénk hajlik a nyírfa, felénk,
erdő zenéje a mi zenénk,
oly gazdagok vagyunk, oly gazdagok,
szórhatjuk kincseinket két tele kézzel,
egyetlen csöpp se vész el.

Haj, erdő, erdő,
köröskörül ezer dalt zengő,
ki vezérli csodaszép kórusod?
Mint dal, mely ezer lányajkról buzog,
a lelkünkbe úgy tör hirtelen,
mint valami nagy, nagy kegyelem.

Boldogan megértjük,
szava mögül mi cseng ki:
arany szívek ifjú honának
örök zenéjét zengi.

Ó, édes, égi, ifjú dal,
zengj tavaszt muzsikálva,
ölelj, ringass, mint a folyó
hömpölygő szent hulláma.

Fordította Darvas János

 


 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf