Mikaloius Konsztantinas Csiurlionis [Szonáta – Finálé]
Ősz. A lélekben – bánat. Semmi olyan, mint a nap-
fénye ma nem kandikál be
a még nagyobb keserűségbe.
Egy üres háznál ültem a padon
és a bedeszkázott ablakokra néztem:
A kert…, úgy tűnt, hogy a kert az végtelen,
elhagyatott és keresztülhúzódik a földkerekségen ott,
ahol imitt-amott bedeszkázott ablakaikkal
társtalanul állnak az üres házak,
ahol a fonnyatag-fáradt levelekkel elaludtak az ösvények, utak.
Ősz kerítette magába a föld egészét
és a föld – oly szomorú lett, mint az elhagyatott kert.
A félmeztelen fák fonnyadt-fáradt leveleikkel susognak-
sírnak,
mind többen és többen belealusznak
az útba, a földbe,
minden ösvénybe belealszik az összes.
A földeken csak az ősz és a szomorúság kerül eléd,
a gyepen, a mezőn egy ember jár-kel,
a vállán hátizsákot, kezében gereblyét cipel
és a hajnal már a házak udvarán áll,
azután továbbáll és tovább halad, egyre messzebb
és mindent a hajnal fed be.
A házak üresek, az ablakok bedeszkázva,
semmi sem mutatja, hogy azelőtt itt ember élt,
hogy az ablakokban gyerekek nézelődtek és mosolyogtak…
Most deszka fed be minden ablakot, s a házakban – üresség
honol, ősz van.
Igen, ősz. Elhagyatott a kert. A fák suttognak és sírnak,
az ég szürke, és a szürke ég olyan szomorú,
amilyen szomorúvá csak a lélek képes válni egymaga…
Ősz van.
A világhírű zeneszerző-festőművész lengyelül írt versét Vitautasz Landszbergisz litván, és Lajma Debeszjunene orosz fordításának felhasználásával magyarra fordította Gaál Áron.