Levél az olvasóhoz - 2013. 1. hó

Csak mindenoldalú vizsgálat
által leleheti fel az igazságot; s
az csak a gondolatok legszaba-
dabb közlése által valósulhat.
Hol a beszéd korlátoz, ott rab
 a nyelv s csak rabként szól.

           /gr. Széchenyi István: Hitel/

»Adj számot sáfárságodról« olvashatjuk a Szentírásban. Ezért az év végén –társadalomkritikákat is megfogalmazó havilapként – számadást tenni kötelességünk némely közös dolgainkról. Most megpróbálom összefoglalni a tanulságokat a tandíj ügyéről, és az itthoni, a határon túli magyarság egyre rosszabbodó helyzetéről, különösen azért, mert az átlagembernek szinte esélye sincs, hogy tisztán lásson, miközben »a felháborodott közvélemény/joggal, végre/ megtisztultan akarja látni a nemzetet.«(1)
A jelenleg uralkodó kormány mostani, oktatás finanszírozását megoldani akaró próbálkozásai nem újszerűek, emlékeztetném az Olvasót a Bokros csomag történéseire. A tandíj bevezetéséről szóló híradásokkor kitörő diákmegmozdulások létrejöttét /a bolognai rendszernek köszönhetően 7-8 éve az egyetemeken lógó megélhetési diákvezérek bevonásával/ a baloldali ellenzék –az egykorvolt taxisblokádot lemásolandó–  gyengécske kormánybuktatási kísérletezésének kell elsősorban tekintenünk. Joggal kérdezzük azonban: miért nem lehet fenntartani a teljesen ingyenes egyetemi oktatást?
  A már régóta fenntarthatatlan térítésmentes egyetemi képzés finanszírozhatatlanságának több szerteágazó gazdasági- politikai oka van. A bajok igazi gyökere –bármely hihetetlen– de az 1867-óta tartó mindenkori, más hatalmaktól való politikai és gazdasági függéshelyzetünkben kezdett megfoganni, amelyen, sajnálatos módon nem segített a Monarchia összeomlása után bekövetkezett majdnem három évtized sem. A legújabbkori gondok az 1990-óta parlamentben regnáló jobb és baloldali politikai elit menetrendszerű hazugságaiban, illetve az Európai Unióhoz való –rendkívül meggondolatlan – csatlakozásunkban keresendőek. Az ország legújabb kori kirablása, lepusztítása Antall József színrelépésével kezdődött, majd a baloldali kormányok alatt egyre fokozódott. De még mindig van olyan elrabolnivaló, elsősorban a termőföld és a vízkészlet, amelyről a tömegek teljes koldusbotra juttatásával párhuzamosan sem akar lemondani a nemzetközi tőke. Ha valaki felszólal ez ellen, hamis hivatkozásokkal fojtják bele panaszát: » A politikai cinizmus ebben a „liberális” korszakban addig ment: hogy a vonagló paraszt, a megrabolt munkásság s a fejlődés lehetőségeitől elzárt magyar szellemi munkásság kizökkenő jajgatásait azzal intették le: hogy szomorúság mindig mindenütt volt s az egyenlőtlenség az isteni bölcsesség akarata. Tehát: ahelyett, hogy a magyar parasztot a fejlődés akaratára, az emberi életigények megépítésére képesítették volna: azzal vigasztalták: hogy a hetvenedik nagyapjának is nehéz frász volt a magyarsága és az élete. És ők: a rend, a „valláserkölcsi alap” emberei elkövették azt a vallásellenes izgatást, hogy isteni akaratnak mutatták a magyar parasztnak azt: hogy termésén idegen és nem idegen zsákmányosok milliókat aratnak, míg neki és családjának a mindennapi szüksége sincs meg.(2)« 
 Általános tézisként pedig: »alapigazság gyanánt merem kimondani: 1867 óta a magyar élet legsúlyosabb kérdéseit: a politika, a közélet, a kormányzó hatalom olyan mondatokkal intézte el; melyekben senkisem hitt, senkisem hisz és senkisem fog hinni. Amely mondatokról mindenki tudta: hogy a valóságban éppen az ellenkezője igaz. De a mondat mögött megegyező politikai pártoknak és politikai szerencsevadászoknak könnyű és alkalmas szöveget jelentett: hogy a nép –hébé optimizmus – szükségét megelégítsék.«(3) Azt már csak kínomban mosolyogva teszem hozzá, ehhez az összpolitikai megtévesztők táborához – parlamentbe jutásukkor azonnal – csatlakozott a magát hamisan nemzeti radikálisnak kikiáltott szélsőjobboldal is. Ezzel párhuzamosan azonnal előjött a magyarországi zsidókérdés, amellyel egy egész nemzetett lehet a világ előtt folyamatosan revolverezni a kollaboráns sajtó segítségével. » Miért dagadt most a zsidó probléma a politikai bölcsesség egyetlen megoldásra ért kérdésévé, diktátorok, szálláscsinálók egyetlen offenzivájává?« (4)Mert sem a kormányoldal, sem a szélsőjobboldali ellenzék nem érdekelt ennek a nekik oly jól jövedelmező politikai helyzet megváltoztatásában. A kormányzat főszereplő miközben az elmúlt huszonkét évben rendszeresen váltogatták politikai véleményüket, jó szokása szerint, most is két-három vasat is próbál tartani a tűzbe. » Az a politika tehát, mely 1867-től a világháborúig a magyarság végzetévé lett, egy a magyar nyelv, magyar kultúra, organikus magyar célok egységébe forrt magyar Nemzet helyett a következő képletet hozta létre; A magyarság sokmilliós tömegét, mely a két Tisza irtózatos bűnéből: a szervezkedés, az organikus ideológiatermés, az érdekvédelem, az öntudatosodás, a politikai, szociális és kulturális tájékozódás lehetőségeitől elzárva, elkadaverizálva minden életösztönétől, adta a munkát, az adót, a vért, az élet minden javát melyből neki csak a továbbtengésre legszükségesebb mindennapi falat maradt; Tehát: a magyar életharcban a németnek és a zsidónak két arca volt a boldogulás számára: 1. az, hogy német, illetőleg zsidó; 2. az, hogy magyar, illetőleg jobbmagyar. Ez a két belépőjegy az érvényesülésbe érvényesítésre talált a magyar hatalmi tényezőknél is, a mindenkori magyar kormánynál. Ez a kormány, mely a maga mindennapi megmaradásáért, hatalmáért küzd, nem mellőzi a politikai támogatás egy lehetőségét sem. Utat nyitott tehát a németség és zsidóság egyedeinek az élet minden terén, hogy ezek a mély és nem mindig látható szolidaritású tömegek támaszai legyenek hatalmának.«(5)  A műjobboldal mellé már két ciklusban bekerült szélsőjobb pedig örökösen külső megbízókról beszél, miközben fő feladataként tekinti : » hogy az éber életösztönű, világösszeköttetésű, nagy anyagi fegyverzettel rendelkező zsidóságot mindenáron elriasszák az életharcban a magyarság oldala mellől: hogy a szétoldott, agyonmaszlagolt őrhelyeiről kitúrt magyarságnak semmi természetes segítsége ne legyen az elnyelő germánakarat előtt; A kommunizmus bukása után a németé zsidó probléma arányaiban döntő változás történt. A zsidóság szerepe a világháború és a két forradalom alatt viharos erővel kergette az ország nagy tömegeit az antijudaizmus egységébe. Ez egyaránt alkalmas állapot volt a múlt minden világtájból visszakullogó felelőseinek és a féktelen étvágyak új kalandorainak. Az elsők e népszenvedély egyetemes zuhatagában könnyen mosdhattak bujdosásos nagy hazafivá, mártír magyarrá, sőt: vádló hazafivá. Egészen könnyű volt minden bajt, a magyar tragédia minden tényét zsidó felelősségnek, zsidó bűnnek feltüntetni. Hiszen a tömegek természetszerűen elfeledték megkérdezni: hogy abban az esetben, ha igaz is volna: hogy a zsidók minden bajnak, minden szenvedésnek okai: kik okai a zsidóknak? Kik a bűnösök abban, hogy egy csekély számú idegen faj ilyen végzetes befolyással lehetett a magyarság sorsára? Így aztán a múlt bűnösei, a világháború és Trianon igazi felelősei nemzeti hősökké és mártírokká, tragikus Széchenyikké mosdathattak. Az utóbbiak pedig: az új kalandorok, a nemzeti tragédia hullarablói és gengszterei e roppant népszenvedély áramainak ügyes felhasználásával vígan evezhettek a meghódított vagyon vagy hatalom felé. «(6)
  Összefoglalva: »A magyarság saját életfolyamatait csakis a magyarság végezheti. Ereje, tudása, saját szerves érdekeinek és céljainak meglátása, védő és fejlesztő öntudata csak a saját életfolyamatainak az eredménye lehet. Magyar sorsot, magyar életakaratot, magyar érdekű látást csakis a magyar organizmus teremthet meg. Egyetlen nagy történelmi feladatunk, melynek minden egyéb csak következménye: visszajuttatni a magyarság kezébe földjét, életének irányító és stratégiai helyeit.
Belpolitikai téren: Egyes részletproblémák kipécézése, a magyarság legnagyobb veszélyei elálcázó kloáka-uszítások beteg programja helyett egy új, minden szabadságában, minden szociális védelmében intézményesen biztosított demokrácia egyetemes rendszerével kell hozzájuttatni a magyarság egyetemét hazájához, nyelve uralmához, saját sorsa irányításához, a fejlődés, a gyarapodás feltételeihez. A szociális igazság oly rendszerével, mely apró külön-bántások rendszerével, összes feltételével védi meg a magyar munka egyetemét minden kizsákmányolás, minden idegen hódítás ellen. És amely a szociális igazság erejével és a kulturális fejlődés gazdag lehetőségeivel magyar nemezetté formálja az ország minden polgárát a magyar nyelv, a magyar kultúra, a szerves magyar történelmi célok érdekében.«(7)
Napjainkban adott nyilatkozatában a külügyminisztérium államtitkára jó szokása szerint részben vagy teljesen asztal alá söpörte a trianoni utódállamoknak a magyarság ellen elkövetet bűnös cselekedeteit. Bizonyítékként, hogy a magyar külpolitika impotenciája, érdekérvényesítő képessége évtizedek óta nem változott álljon itt Márai Sándor lassan 30 éve tett észrevétele: »Erdély fájdalmas vergődéséről eljutnak hírek a nagyvilágba, de a felvidéki magyarság tragikus sorsának mintha nem is lenne visszhangja. Beneš és társai, Közép-Kelet-Európa sírásói egymillió embert bélyegeztek meg, százezreket kergettek ki otthonukból, fosztottak meg társadalmi jogaiktól. Nemzetközi fórumok előtt egy szó sem hangzik el erről a pokoljárásról. Az örmény népirtás félelmes emléke hetven év után még dereng a világtudatban. A felvidéki magyarság tragédiáját már iparkodnak behomokozni.« (8) Hozzá kell tennem, hogy Kárpátalján is egyre romlik a helyzet, akárcsak Szerbiában, bár az most szavakban nagyon készséges Uniós előcsatlakozási tárgyalásai miatt, miközben az ottani honfitársaink kiszolgáltatottsága, gyakran testi épsége, szabadsága borotvaélen táncol.
A mindmáig érvényes – általam már sokszor leírt – tanulságokat pedig a Temesvárban körülzárt Losonczy István közvetlenül a halála előtt vetette papírra már 1552-ben nemzetének: » Én az Istenemhöz való hitömben, az én hűségemben és az én hazámhoz való szeretetemben, az én lelkem míg testben leszen, az  élő Istennek segítségével meg nem fogyatkozom, de ha Magyarországban akartok lakni, idegen emberekre dolgotokat ne bízzátok; mert az magyarokat semminek veszik; nyilván nem szánja sem országunkat, sem mimagunkat!»

  
1. Benedek Elek mondása
2. Érveimet innentől elsősorban Szabó Dezső 1938-ban íródott Az antijudaizmus bírálata című művéből idézem, a jelenlegi dátumok, események, szereplők behelyettesítését az Olvasó bölcsességére bízva.
    Lásd: Ludas Mátyás füzetek1938. május, 39. szám, 19. oldal,
3. Uo. 4. oldal
4. Uo.5. oldal
5. Uo.12.-19. oldal
6. Uo.25.-26.-35. oldal
7. Uo. 15-56.oldal.
8. Napló 1976-1983.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő