Levél az olvasóhoz 2022. júliusi lapszám

 „Nekem áldott az a bölcső,
mely magyarrá ringatott;”
/Arany János/

Kedves Olvasó!

December 23-a volt. Egy ásványvizet kértem és próbáltam nagyvonalúan átsiklani afölött a tényszerűség fölött, hogy míg az emberiség 2008-ig bezárólag már négyszer is javította a Hubble űrteleszkópot, itt… nos, itt billeg az asztal. Nem nagyon. Csak pont annyira, hogy kiborítson. Aktuálisan épp bejglit kellett volna sütnöm, nagytakarítani, aranymintás szalvétát hajtogatni vagy minimum aggódni a másnapi menü miatt. Ehelyett késő estig egy kávézóban ültünk. A Béla, a Feri meg én.
Visszagondolva kicsit eszembe jut az eleddig egyetlen és kifogásolható kimenetelű házasságomat megelőző, első tudatosan megszervezett randevú, ami az addigra már a bimbózó kapcsolat megbízhatóan működő részét félretéve nagyjából a következőképpen hangzott: Horkolok. (Ő.) Robbanékony vagyok. Nem, nem l-lel. R-rel. Robbanékony. (Én.)
Érzetem szerint sok száz évvel később, ominózus decemberben… Béla: Kicsit nehéz természetű ember vagyok. Feri loppal rám néz. Nem, nem azért, hogy mit szólok hozzá, hanem mert tudja, hogy én aztán pláne…
Így kezdtük újra. Egy billegő asztal mellett, egy nappal karácsony szent este előtt, Komáromban. Újrakezdtük, mert abban egyetértettünk, hogy ekkora érték nem veszhet kárba. Egyszerűen nem engedhetjük. A nagy elődök miatt, a kortársak bizalma miatt, a függőségünk miatt, ami arra indít hónapról hónapra, hogy az általunk összeolvasott, összeírt és összeérzett magyarságunkból adjunk valamit mindazoknak, akik ezt elfogadják tőlünk. Tervek kerültek abban az évben a Szózat karácsonyfája alá. Néha előveszek egyet. Szöszölök vele. Visszateszem, másikat keresek. Felhívom Bélát.
Ezt a mostanit már többször kézbe vettem.
Az autóm ügyeit intézem. Távozóban vagyok. Szokványos kérdés a küszöbről: tervek nyárra? Ellágyul a hangja. Az unokahúgait hozza majd nyaralni hamarosan. Németország távoli csücskéből. Tudom. A beszélgetés elkanyarodik, aztán kevéssel később tényleg megyek a dolgom után, de a képzeletem vissza-visszakanyarog. Milyen jó lesz nekik! Milyen jó nekik, hogy jöhetnek ebbe az álmos kisvárosba. Hogy itt majd poros lesz a lábuk a játszótéren. Elfolyik a fagyi. Minden furcsa lesz és régi. És izgalmas. Itt mindenki úgy beszél majd, mint Anyu. És Apu képei ott lesznek a nagymama dobozaiban. Az utca tele lesz régi autókkal. Lehet ugrálni a nagybácsi hátán, akit itt mindenki ismer. Csüngni a kezein, ami olyan, mint apué, de mégsem.
Ismertem egy ilyen kislányt régen. Ő is „kint” született. Azóta huszonéves. Tízéves koráig jött minden nyáron a szomszéd nagymamához. Szeretett magyarul beszélni. Ha elakadt, mondta németül, de ha megértettem is ragaszkodott hozzá, hogy mondjuk el magyarul is. Rajzolt tovább és közben ízlelgette: kréta, kréta…
Megint egy másik idő, egy másik gyerek. Majdnem három éves. Az anyukája aggódik, mert nem beszél. Kimegyünk a Duna-partra. Dani. Azóta apuka. Hajó. Ezt a szót kapta tőlem.
Mennyire adná magát a dolog, hogy itt húzzak egy vonalat és összefoglaljam: ezek a gyerekek magyarul beszélnek. Itt is, kint is. Ez a nyelv az ő közös nevezőjük, ez vezeti őket ide vissza. Milyen szép is lenne, ha ezt bizton állíthatnám, de az idetartozáshoz, az összetartozáshoz kevés egy kréta és egy hajó.
Ahhoz életfa kell. Élet kell. Élő múlt és élő nyelv. Elevenség. Játék és varázslat. Rigmusok, varázsigék. A sámán dobok lüktetése. A régiek tudták ezt.
Kerestem valakit, aki még szintén tudja ezt. Néhány óra alatt rágtuk át. Elmondtam, mit szeretnék, miért fontos, és meghallgattam őt. Péter Erika. Letettük a telefont. Nem sokára csörgött újra. Azt mondja, várj, felolvasom, figyelj, ezt szeretni fogod: …papmacska. És tényleg! Így ez lett a rovat címe egy régi, fogócskázós népi játék után. Még rendezkedünk. De ide várunk eztán majd minden gyereket. Mesével, verssel, mondókával, játékkal. Lüktetéssel, élettel. Hogy magyarrá ringassuk.
Azt hiszem, ma készen lesz az autóm. A Hubble űrteleszkóp békésen rója köreit, Béla kihúzta a vaddisznót az árokból, Feri verset ír. A Szózat ebben a hónapban is összeállt, az anyag tartalmas, szép. Új rovattal gazdagodtunk, az asztal nem billeg. Szép nyarunk van.

Válaszleveledet most is várva kívánok jó olvasást és a kicsi, kedvesek mellé fontos, nagy gondolatokat!

 Nagy Horváth Ilona

U.i.: Majd ne felejts el benézni a Papmacskába…

„Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél. Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ágai között, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába a tejnél egyebet. Az meg tudnivaló, hogy a táltos az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá.”
/Diószegi Vilmos néprajzkutató könyvéből/