Levél az olvasóhoz - 2010. 3. hó

„Háborúval álmodám az éjjel
Háborúba hítták a magyart;
Fölhívó jeléül, mint hajdanában,
Országszerte járt a véres kard.”

Petőfi Sándor
 
Az 1848. március 15-én kitört forradalmunk a magyar nép történelmének legdicsőségesebb napjai közé tartozik. Alapjaiban változtatta meg Európa történelmének további menetét, így méltó megünneplése minden magyar hazafi kötelessége. A nemzet hősies küzdelmének azonban mind a századik, mind a százötvenedik jubileuma keserédesre sikeredett a körülmények miatt. Hisz 1948. március 15-én már szovjet megszállás alatt, a kommunista diktatúra előestéjén ünnepelték a márciusi forradalmat, majd ötven évvel később, 1998. március 15-én a posztkommunista utódpárt kormánya a közelgő választások miatt hanyagolta el a méltóságteljes megemlékezést.
1848-ban a március 15-ei forradalom hatására olyan gyors, drámai, hosszú távú láncolata indult be az eseményeknek, hogy valószínűleg a márciusi ifjak, Kossuth és Petőfi is jobban megfontolták volna gróf Széchenyi István korábbi figyelmeztetését: „ A forradalom ránk nézve legveszélyesebb halálos betegség; nemzeti élet pedig a legfőbb cél, nem a krízis.”
Az események nyomán a császár és az őt irányító udvari klikk – a kamarilla – a magyar nemzetnek tett engedménnyel egyidejűleg a Habsburg elnyomó politika hagyományos fogásához nyúlt: a Magyarország területén élő nemzetiségeket a szerveződő államhatalom ellen uszította. A kamarilla a magyarellenes mozgalom gócát Zágrábban szervezte meg, mivel a horvát nemesség soraiban az illírizmus, mint függetlenségi mozgalom bizonyos fokig már amúgy is megvetette a lábát.*A mozgalom vezetői március 25-ére horvát nemzetgyűlést hívtak össze Zágrábba, ahol határozatot hoztak Dalmácia, Szlavónia és a határőrvidék Horvátországgal való egyesítésére. Az így keletkező állam – mintegy a mozgalom céljául kitűzött ún. Illíria előfutára – a Magyarországtól való elszakadást célozta. A horvát nemzetgyűlés határozatát küldöttség vitte Bécsbe a császárhoz, aki a magyar kormány megerősítése előtt egy nappal, április 6-án, horvát bánná nevezte ki báró Jellasics József határőrezredest, a horvát függetlenségiek jelöltjét, a kamarilla kegyeltjét, a magyarok ádáz ellenségét. Ezzel a császár kiásta a csatabárdot a fiatal magyar állam és Horvátország között. A helyzet, amely az udvar cselszövése következtében előállott, hamarosan súlyos nehézségek elé állította a magyar kormányt. A horvát megmozdulás hullámai átcsaptak az ország egyéb nemzetiségi vidékére is: a szlovák egyházi vezetők május 10-én Liptószentmiklósra, az ortodox szerb főpapok május 13-án Karlócára és Saguna oláh püspök május 15-én Balázsfalvára hívtak össze nemzetgyűlést. Az udvar ügynökei eredményesen dolgoztak: a peremvidékeken az elégedetlenség egyre inkább népfelkeléssé vált, sorozatos rendbontásokra, véres eseményekre került sor. Áprilisban a délvidéki rácok (Bácsszenttamás, Bácsföldvár, Fehértemplom) majd ősszel az erdélyi mócok (Zalatna, Abrudbánya, Nagyenyed) által elkövetett vérengzések során tíz-tizenötezer magyart, köztük csecsemőket mészároltak le a lefizetett ortodox pópáktól feltüzeltek. Ezek az események késztették a forradalmi magyar kormányt arra, hogy egy egységes, jól megszervezett véderőt állítsanak fel, amely biztosítani tudja a forradalom nagyszerű vívmányait. Ekkor kezdték megszervezni a Magyar Honvédséget, amelynek első csatája Karlóca, 1848. június 12, bár emléknapját a pákozdi csatához kötik. Maga a honvéd (=hont védő személy) szó pedig a magyar nyelv sokszínűségének és gazdagságának egyik legszebb, sőt, talán a világon, egyedüli példája. A magyar-német szótárban a honvéd német megfelelője nincs benne. A szót a magyar-orosz szótár sem tartalmazza. Az angol szótár hungarian soldier-t ír, azaz magyar katonát, aki persze nem biztos, hogy a honját védi (lásd: Afganisztán vagy Irak). Az olasz pedig azt mondja: soldato di fanteria ungherese. Ez magyar gyalogos katonát jelent, tehát ez is melléfogás. A magyar történeti és etimológiai szótárban azonban olvasom, hogy a honvéd szó 1821-ben született, létrehozója Kisfaludy Károly, és azt is olvasom, hogy számos nyelvben használatos, így, magyarul ejtve. (Akárcsak a huszár- tehetjük hozzá).
A honvédek mind Délvidéken, mind Erdélyben megtorolták a magyarellenes cselekményeket; a kamarilla azonban, sajnos, elérte célját, mert sikerült elmélyíteni a Kárpát-medence népei közt a gyűlöletet.
A szabadságharc leverése után tizennyolc évvel a megrendült Habsburg birodalom megkötötte a Deák Ferenc és hívei által szorgalmazott kiegyezést, amely nagyban hozzájárult a nemzet időleges gazdasági és hatalmi felemelkedéséhez. A kiegyezés azonban magában hordozta az I. világháború utáni bukásunk, a kommün, illetve a trianoni országvesztés magvát − de ez már történelmünk egy másik fejezete.

*Illírek alatt a délszláv, elsősorban a horvát népet értik. Eredetileg a mostani Szlovéniától- Észak Albániáig az adriai tengerparton fekvő ókori tartomány neve, bár egyes ókori szerzőnél a szűkebb értelemben vett Illyria csak azautariaták és ardiaeusok országát jelentette, amely az ie. 4. században alakult ki a mai dél-Dalmáciában (Horvátország).  Az” illírizmus” mozgalmat, akár csak a délvidéki ortodox keresztény rácok és a katolikus sokácok, bunyevácok „Nagy-Szerbia” eszméjét a Habsburg ház tanácsadóinak sugallatára hozták létre.

Cságoly Péterfia Béla 
főszerkesztő