Levél az olvasóhoz - 2015. 3. hó

"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."
            (Radnóti Miklós: Nem bírta hát…)

 


Nagyszüleim üvegesszekrényéből minden tárgy közül egy hatalmas, rózsásfehér tengeri csigaház tetszett legjobban. Nagy becsben volt az a csigahéj, talán fiatal házas életük Abbázia- vagy Velence-béli emlékeit idézte föl. Vigyáznom kellett rá, nagyon. Mondták, ha fülemhez szorítom a száját, hallhatom benne a tenger morajlását, a fövenyre futó hullámok surrogó hangjait. Sose kérdeztem, hogyan lehetnek azok a hangok a csiga belsejében, nyilvánvalónak találtam, ami a tengerben nőtt, az egész létezésében a tenger része, légyen bárhol. Délelőttöket tudtam kicsi gyermekként hallgatni azokat a hangokat. Nem különböztek azoktól, amit magamban belül is hallhattam még, ha csönd vett körül olykor – a mindenség zenéjét, talán megszületésem előttről. Ha valami nyugtalanított és a felnőttek nem tudták föloldani, sokáig ezekhez a hangokhoz fordultam, szelíden félrevonulva.

    Naponta, válogatás nélkül (vagy tán nagyon is megválogatva) kapunk híreket a világ más-más tájain zajló háborúkról, népirtásokról, csoportos- vagy egyedi gyilkosságokról. Kapjuk ezeket a híradásokban, minden napra jól elosztva, hogy únos úntalan szembesüljünk összezúzható, halandó állapotunkkal. Annak örökös átlésére és ezzel elfogadására ösztönöznek, hogy kiszolgáltatott létünkben csak játékszerei vagyunk mindenféle erőknek. Hogy ez ellen mit se tehetünk, mert hiszen nem tudhatni, egy-egy helyi perpatvar mikor és milyen mértékben eszkalálódhat, ami már befolyással lesz a mi életünkre is. Bizonytalanságban tartanak, hogy elhiggyük a lózungokat, elhiggyük, hogy az államgépezet vigyáz ránk, óv minket és az ilyen-olyan hatalom tudja, mi kell nekünk. A dolgunk mindössze annyi, húzzuk meg magunkat a nekünk szánt körülményekben és szerepben, dolgozzunk vagy alkossunk szorgalmasan mások gyarapodására, hogy még jobban vigyázhassanak ránk.
    Ezenközben elmagányosodunk, évszázados eszmei és dologi értékeink eltűnnek vagy inflálódnak, és bár a hivatalosság hirdeti az élet-család-haza szentségét, ezek az örökül kapott ideák is napról-napra fölhígulnak jól kitervelt érdekcsoportok zajongó, ellenlábas aknamunkái következtében. Elmagányosodunk, gyakran nem is valamiféle elszigetelődés értelmében, hiszen egyre zajosabb, színes fényektől csillogóbb, fogyasztásra- pénzköltésre szólító helyeken lebzselünk hajszolva a gyönyörűségeket. Magunkra maradunk, mert mindeközben elfelejtjük, hogyan kell a többiekkel együtt lenni úgy, hogy mi is, ők is gyarapodjanak azáltal. Magunkra maradunk, mert belénkégetik, csak a pillanat, csak a megkaparintott gyönyör, csak a javak gyors halmozása… és ezt még jól nyakonöntik lépten-nyomon a kifacsart szlogennel: carpe diem!

    Az elektronika, számítástechnika katonai alkalmazásának minden eddiginél nagyobb mérvű fejlesztése és eredményei szükségképpen paradigmaváltást eredményezett a mindennapi civil életben is, kikerültek ezek a technológiák a köznapi fogyasztásba. Hogyisne, hiszen állandóan nem lehet háborúzni – legalább is egyre körülményesebb úgy intézni a pusztulás-tervezőknek, hogy a romlás maradjon lokális körülmények között –, így aztán nem ürülnek a fegyverraktárak eléggé, stagnálnak a hadiipar termelési mutatói. Hogyan lesz így fenntartható fejlődés kérem! Ki kellett tehát engedni a dzsint a palackból, ölögessen csak kedvére a gyanútlan polgárok tömegeiben. Ölögessen videojátékok-, véresnél véresebb mozifilmek-, agyafúrt módon megírt programregények által, amik mind ugyanarra az egyszemélyi hősre (hős… a fenét!) építik föl a gonosz cselekményt. Így aztán rendre megjelennek a hírekben a késsel-revolverrel-géppisztollyal ámokfutkosók, a sorozatgyilkosok, mindenféle etikai- és szexuális deviánsok.
    Közben atomizálódnak a társadalmak, etnikai különbözőségek hol eltűnnek, hol fölerősödnek (a kedves megrendelő tervezett igénye szerint), szaporodnak a tömeg(félre)tájékoztatásban a borzalmakról-, gyermekkatonákról-, deviáns csoportok színes parádéiról szóló hírek, a hamis elméletek, a nagyon gyakran nem is légbőlkapott (egyenesen terjesztett, mert amit al akarsz rejteni, tedd látható helyre) igaz összeesküvés-elméletek. No, meg a nyers valóság is, de azt már senki sem vesz komolyan.

    A hagyományos erkölcsi értékek és viszonyulási ideák oly-annyira hígultak- és vesztették el igazi tartalmukat, hogy az emberek többsége képtelen önmagát szeretni. Igazodását egy bölcsebb, kegyelmesebb hatalomhoz – ami nem földi és gazdasági előnyökkel kecsegteti –, már képtelen magára erőltetni, nemhogy azon vezérfonalak szerint természetes módon élni. Együtt jár ezzel a beszélt nyelv elposványosodása, ami megint csak nem vélhető organikus következménynek, nagyon is csinált eredmény az! A kultúra kivéreztetése, a magukra hagyott és kilátástalan létharcot vívó alkotók sokasága, az ellenük ható egyre igénytelenebb újságírás, könyvkiadás, mozgókép-médiumok (határa-nincs tisztelet a kivételeknek – mert ilyen is van!), mind, mind azt eredményezi, hogy az elsilányult fogalmi gondolkodás képtelen helyén kezelni a teremtett világ dolgait. A genezis szavai: „saját képére és hasonlatosságára”, mit sem jelentenek tömegeknek ma már. Hiába az időről-időre megjelenő vallás-liturgiai reneszánsz (legalább is ami majdnem olyan), a ma embere képtelen máshogy gondolni az önszeretetre, mint valami utálatos, ragadós, tükör előtt pózoló önimádatra, mint valami elme béli eltévelyedésre. Akkor is, ha egyébként az Isten házába jár, körmeneten énekel – és minden módon meg akarja mutatni a környezetének, milyen mélyen hívő is ő.
    Saját képére és hasonlatosságára! Valóban annyit tesz, hogy része és részese mindenki a mindenség teremtő erejének. Önmagunkban is, magunkon kívül is ható erő ez mindnyájunkban. Miért is ne szerethetnénk! Miért tudjuk jobban szeretni a reánk édesgetett köznapi ikonokat? Miért vagyunk képtelenek türelmesen és megbocsátó módon szemlélni bensőnket? Miért nem halljuk meg a lélek tengerzúgását?

    Néha, kapcsolják ki a televíziót, rádiót, zenegépeket – a számítógépet is! – és kicsiny ideig szeretteikre se fordítsanak (legtöbbször felszínes) figyelmet. Vegyék elő azt a tenyérnyi tengeri csigaházat, szorítsák fülükhöz és hosszan, hosszan hallgassák abba a kis kürtőbe zárult tengermorajt, a hullámok partra futásának surrogását. Hunyt szemmel. Visszatér majd szívükbe a melengető csönd, parányi lélegzethez juthat a lélek. És váljon gyakorlattá ez a napi néhány nyugodt percnyi elmélyülés! E kicsi kilépések a „hasonlatos” felé, máshogy láttatják majd a környezetet, a szeretetteket és azokat is, akik iránt haragot, szomorúságot éreznek. Minden sokkal egyszerűbbnek tűnik majd. Akkor fénylik föl a valódi tudás. Szeretem magam belül, mintha kívülről tenném. És akkor fontosabb lesz másokat szeretni…

    Mióta azokat a hangokat hallgattam, elmúlt több mint hatvan év, nagyszüleim, szüleim, annyian mások már csak szívemben élnek. Bölcsebbet azonban azóta sem tudok: ha nincs, hozzanak egy tenyérnyi, rózsásfehér tengeri csigaházat Velencéből, Abbáziából!

Czipott György

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf