Nagy Horváth Ilona: Miért szép, versekről őszintén [III. rész, Buda Ferenc]
Buda Ferenc - Földfekete
Jelen rovatom megálmodásakor úgy képzeltem, olykor tenyeremre veszek egy-egy olyan írást, melynek szerzője még felfedezésre vár, esetleg - már letéve kopott kis névjegyét a portán - odébb állt, s ahogy a sarkon befordult, már el is mosták előlünk a hétköznapok. Azt gondoltam, összemarkolt kíváncsi társaságommal majd tudós szemüvegünket orrunkra tolva körbeálljuk ezeket a szövegeket, s a kor kívánalmaira fittyet hányva nem a rosszat, hanem a jót keressük benne: halk zümmögéssel, hogy senkit ne zavarjunk, feltárjuk legbelső zenéit, tükörszíveinkkel fényét továbbcsillogtatjuk, ugyanakkor előzékenyen karunkat nyújtjuk, ha bicsaklik, s ha rossz irányt venne, udvariasan szólunk: erre, kérem.
Aztán a minap kedvemre olvasgatva szembe jött egy nagyon erős vers első sorának nagyon erős alliterációja, ahol is a költő azzal az alliteráló két szóval egy egész életet, egy egész korszakot jelenít meg. „Mi fájna itt, e fűtött februárban?” – kérdezte Szervác József valamikor a nyolcvanas években. Jelenít meg… – mondom én, és mennyire nem mondtam semmit! Fenét jelenít meg. Nem jelenik meg, hanem egyszer csak van. Körülöttünk. Újra. Valóság. Ott van a kávé ízében, a konyhaasztal viaszos vásznának rovátkáiban, borítékokban lapul, rég lezárt dobozokban moccan. Napokig hurcoltam magammal ezt a fűtött februárt, és fiammal beszélni kezdtem róla. Tárgyak történetét meséltem, képeket vettem elő.
Később az alliterációk természetén gondolkodtam.
Belénk kódolt természetes igényünk a ritmus. Tágabb értelemben előállított zenéje átszövi az egész világot, idézzük akár a matematikai inga könnyed táncát, a csillagszámokat, a hóesést, a napszakokat, a hölgyek cipőjére színben rímelő retikült… Természetes, hiszen nem csak együtt élünk, érkezünk vele. Gyermekeink apró korából bizonyosan mind emlékszünk a kukucska játékra. Van, nincs. Eltűnik, visszatér! Micsoda mulatság! Vagy a dobolás az asztalon, s innen már csak egy sóhajtásnyira van a versike, majd a vers a maga sokféle lüktetésével, melyek közül az egyik lehet épp a szintúgy visszatérésen (ismétlődésen) alapuló betűrím.
A szakirodalom szárazon úgy definiálja, hangfestő szerepén túl a szövegben összefüggésre utal és segítheti a szöveg emlékezetben tartását.
Buda Ferenc Földfekete című nagyszerű versét hoztam a költő Túl a falon – Az én ötvenhatom című kötetéből.
Rég szerettem volna beszélni a Földfeketéről mint az általam olvasott talán legigazibb ötvenhatos írásról. Tehát legigazibb. Amikor először találkoztunk, még nem volt az. S hogyan lett mégis? Könyvbéli - egytől egyig kiváló - verstársai között ez tartott velem a legtovább.
Az iskolában nekem még nem tanították 1956-ot. Néhány óvatos, szinte halvány sorral megjelent ugyan a végzős történelemkönyv utolsó oldalainak egyikén, de mert nem feleltünk belőle, sokáig megtartotta titkait. Talán a mai napig is, hiszen míg a valódi visszaemlékezők köztünk élnek, lehetetlen egyezményesen rögzíteni a mélyebb összefüggéseket, ahány ötvenhatos, annyi ötvenhat.
Földfekete
Földfekete fájdalom
nehezül a vállakon,
füstfekete félelem
kígyózik a sziveken.
Hamuszínű hajnalok
rejtegetik a napot,
tehetetlen föld ölén
hült hamuba fúl a fény.
Közömbös egek hava
hull a hűlő hamura,
közömbös egek szele
hempergeti messzire.
Mi változott mégis? Ünneplőbe parancsolt tizenévesek „emlékeznek” feszengve, mert az ő könyvükben már határozott betűkkel írt külön, világos fejezet. Pedig földfeketének kéne lennie. Pedig nehéznek. Hamuban fuldokló fényekkel.
Itt a költő felelőssége. Ezt az összeszorult torkot kell átadni. És ezt hogyan is volna lehetséges egyszerű kronológiával?! Ezt így lehet, ahogy Buda Ferenc adja át. A zsigerek szintjén megfestve a világegyetem ebben a szeletben ránk hagyott nehéz harmóniáival.
A betűrímmel mint speciális ritmussal jutottunk ma el ehhez a vershez, de olvassuk csak újra! Mennyiféle lüktetés! Negyedfeles trocheusok kísérik a szinte csak alliterációkból megszólaltatott kétütemű hetes sorokat, de mi történik még? A szavak belseje egyfelől mint az emlékezés, ismétli a már kiemelt hangokat, másfelől mint a sejtelem, előre súgja a következőket, s a sorok végén közben szigorú rendben jönnek egymás után a mély és magas hangrendű szavak. A kalevala-verseket idéző alliteráló félsorok közt előrím csillan, előtte és utána szorosan egymásba karoló belső rímek, hangjátékok tartják feszesen a szöveget, maszatolják el a az ütemhatárokat bonthatatlan egésszé téve verset.
Tehát ezért a Földfekete. Mióta olvastam, nem emlékezem (hogyan is…), hanem érzem. Tudom. „Az 1956-os forradalom és szabadságharc…” – lehetett volna így is, de nem így kezdődött. Hanem úgy, hogy megfagyott az ereimben a vér.