Verebics Dániel: Komolyan

Hihetetlen, komolyan,
Amolyan tragikomikum,
Groteszk nevetségesség,
Mint lepusztult amfiteátrum,
Nincs nézőközönség.
Na tessék - mondom,
Újra s újra visszatér
Szürke gyászom
S magánytalányom,
Elszemtelenedett létkérdések
Pislognak idétlen vigyorral,
Őtőle s tettektől elrettentenek,
Ez az irracionalitás fintora.
A logika a gondolatmenetben,
Melyben utat találhatnék Hozzá,
Lassan sátort bont bennem,
S a hajdan érc bátorság,
Végleg megromlik a kredencen.

Hihetetlen, komolyan,
Amolyan börleszk-jelenség,
Nem tudom, merre induljak,
Mosolyogtat az ötlettelenség,
Hisz nem nyújtja jobbját a sors,
Egy esély! Egy esély kéne csupán,
S talán nem látnám más arcán az övét,
Ahogy történik az most,
És sok-sok ideje már.
De nincs tudat, sem sejtelem,
A Hold sem súgja meg helyettem
Vágyvilágom rejtett titkait,
Miért is hinné el nekem?
Hisz ritka itt az ilyen szó,
Az igazmondó, tiszta propozíció,
Bosszant az érdemtelen hendikep,
Mit jogtalan szenvedek máig,
Hiába jutok lassan tízezer imáig,
Maradok -úgy tűnik- tabutéma,
Egy béna, paradox karikatúra.

Komolyan hihetetlen,
Mert magamból kiszerettem,
De belé annál jobban,
Ott van pergő R-betűje búsan,
Egy szekrény tetején,
Magányosan porosodva,
És még erősebb a szembeszél,
Ha mindig egy zöld szem beszél,
Mikor sajátom lecsukom.
Bár nem tudom, hogy hogyan,
S valóban vagyunk-e egymáshoz valók,
De ahogy nézem komoran,
Hogy táncolnak a vitorláshajók,
Velük s Véle ringok én is képzeletben,
Nincs doktori disszertáció,
Más jövőkép, mely megér ennyit nekem,
Miért nem kapok hát annyit sem,
Mint egy  közömbös, jött-ment idegen?

Hihetetlen,
Tovább festem fekete s fehér mellett
Szemléletem szende színeivel e sorokat,
S várok célba ért intuíciókat,
Mígnem azzá nem leszek,
Mire elrendeltettem,
S ígéretem meg nem tartottam.
Komolyan.