Szentjánosi Csaba: Van, amikor úgy fáj valami

Van amikor úgy fáj valami,
hogy érteni is szégyen,
a legkisebb atomért is,
élni kell egészen,
 
amikor elhagy a láb, a kéz,
leesik a mozdulat,
leül az ágy szélére a csend,
holdfejével bólogat,
 
mikor nem lehet kibírni,
ami kibír minket,
lehúzzák rólunk a világot,
mint az inget,
 
az ember száraz marad,
törik mozdulata, mint az ág,
megtapogatja teste:
lebombázott házfalát,
 
a remény csak elbújt csillagpont
lesz az égen,
de átkiabál már a tavasz
a kerítésen,
 
az árnyak-rókái ágyához bújnak,
hogy melegedjenek tovább,
az ember az órára néz,
és csak sziklaperceket lát,
 
vigasza messziről jön, a jövőből,
megkapott életüzenet,
de egymaga van, egy
egész világ felett….
 
összeroppan az óriás kezében,
mint egy alma,
de lelke-nedűjét arcáról,
már a hajnal nyalja,