Gavallér János: Új levegőt

Rozsdafolt testem pókháló-labirintusában
kering a végzetes göröngy. Néha remeg a pók.
Kevés a levegő. Csak az Isteni akarat
segít megélni az újabb és újabb sóhajok
fogságát. Szárnyam letépte az őrző angyalom.
Révkalauz vezet egy sötét sikátoron át,
élek valami rothadó bűzben. Faltörő kos
bennem a gondolat; az út nem vezet sehová,
csak újabb sikátorok nyílnak, még büdösebbek,
még több leprás-eszme kupacok között a mélybe.
Üvöltök, s a visszhang tömegek sikolyát löki
hullámokban dobhártyámra, a csontok csörögnek,
ébresztenének évezredes álmomból! Senki
nem hallja a harangzúgást, félrevert kolompot,
ott belül a pókháló közepén remeg a szív.
Félrevezetett forradalmak emléke gyötör.
Gyermeki hitben hiszik Istenben, töretlenül.
Akarok tenni, s más malmára hajtom a vizet,
előre megtervezett hőbörgő óceánon:
A gályát áthatolhatatlan erő tartja fent,
mindig a víz fölött lebeg, s okádja ragyogón
egyre több és több szenny-káprázatait a vízbe.
Ki itt az úr? Testembe ültetett vírus dobol!
Kapok enni, inni. Dobozból eszme-csodákat.
Közben lelkem zsák-árbócra feszített vásznon lóg.
Bolygó hollandi a vetített idő: Vége van
minden dalnak, csak hallucinál az ember vágya!
Fog kiáltani Isten: Kérem a következőt!
S töröltetik minden emlék, az álom véget ér!
Ködfátyol-lepedő borul az égre, s a földre,
a gálya zátonyra fut: Álmodok új levegőt!

                                                    2017.04.11.