Verebics Dániel: Dunai séta

Sétát veszek magamon,
Hajamon megül a szellő, a csavargó,
Palástját a környék tere megveszi,
Ezt teszi velem is az ősz,
Majd egyszer megérted Te is,
Ha egyszer felnősz,
Már csak egy kandalló hiányzik,
S körém páran, csillagszem gyermekek,
Öregítem magam s öregebb is leszek,
Vérszín tapsolnak meg százan
A megfáradt, száraz falevelek,
A Duna is oly lomhának látszik,
Gondolatban még ő is
A fülledt nyárban játszik,
Visszahúzza valami, mi engem is,
Mi ketten így andalgunk egymás mellett,
Mint idős házaspár a múlton merengve,
Nyögő macskakövek lépteim alatt,
Szívemben a suta sodrás,
Mely csak előre, előre halad,
Csak remélni tudom, hogy erőm megmarad,
De félek, hogy e lét megtagad,
Mostohán, elvetemülten,
Majd vízbe hajít engem kihűlten,
Aggódok, s félek én,
Az Úrhoz fordulok ékes évekért,
S mire feleszmélek,
E kábult világ zenéjére
Behódol az idő s tér,
Lassan meglesz, amit kerestél.

Hűvösebbek bár már a nappalok,
S ahogy évvég felé haladok,
Korán köszönnek reám
A szende-szűz csillagok,
E mindenlátó, ősi örökfények,
Most csak félősen suttognak,
De magamhoz lehívnám én őket,
Látogassák meg az élőket,
Terített asztal köré szabadon,
Trécselnénk mind igaz szavakon,
Segítsetek nekem!
Ez új világ mit bujtat előlem?
Ez új idő húrjai majd miként zengnek?
Jövőm tégláiból mi épít helyettem?
Bátor személy, érc jellem?
Rímes költemény, óvó érzelem?
Kegyetlen ököl vagy puha gondoskodás?
Hisz rég voltam már iskolás,
Tervezni kell, s evezni előre,
Nem lesz idő pihenőre.
Sétát veszek magamon,
Borszínben zúg, zakatol a vadon,
Az öreguras Dunát s a csillagokat
Magukra hagytam végleg,
Árral szemben vagy sötétben,
De biztos célba érek.