Kemenes Géfin László: Zrínyi harmadik éneke

Az Plegáthont rozzant csolnakon bejártam,
Nyelves lángitól testemben aszaltattam,
Sok veres ördöngöktől megcsúfoltattam,
Mert tűzben kárhozók kínján segélni akartam.

Nyújták égő karjok mindenünnen felém,
Szemekből parázs lövelle ki elibém,
Szájok megnyílt láng szörnyeket öklendezvén,
Szörnyű hangokon kiáltoza mind szegén.

Senki az csolnakban nem vala énvelem,
Kitől jöhetne számomra segedelem,
Vergil nem mutatta kiutat énnékem,
Nem vala kegyelmes Athénám se nékem.

Az láng már bensőmet kezdé marcangolni,
Rívó kárhozottak nyúltak testöm fogni,
Akartak magokhoz tűzbe le rántani,
Kis időre kínjokat lelkemmel oltani.

Akkor szóval hívám mennyeknek Istenit:
Utállak, kárhozat! Én Jézusom, segíts!
Látom, pokol fián bűntelen se enyhít,
Csak en fertőjébe rántna le mindenik!

Nagy kiáltásomra bárkám partot ére,
Itt sírva borultam Isten szent földjére.
Könyvem nem kárhozottért omlott már fűre,
Szűm nem undok vétkesért hasadt kettőre,

Hanem azért, ki jó s méltatlanul szenved,
Kit virtus, tisztesség botolni nem engend,
S mérges vak tusában vérzik el sebekkel,
Ármánytól vagy látatlan ellenségekkel.

S már vetettem volna magam a csolnakba,
Hogy evezzek vissza szörnyű Phlegethonra,
Gondolnám, ha bűnös, bűntelen egy forma,
Isten előtt enként megyek kárhozatba.

Ám de visszaléptem és könyvem felszáradt:
Árva nemzetemnek ki adand majd támaszt?
Kit ozmán hatalma régtől fogva száraszt,
Gyötrő igájában senyved, mint rab állat?

Csak én vagyok, ki mer, ki mindent megkísért!
Az közönyös Istent sem félem keziért!
Ki Hádest is megjártam romló nemzetemért,
Bástyát testemből rakok ő életeért!