Vadady Attila Bálint: A nemzethez

Elszéled a nép, kié e hon, nem lát már holnapra reményt,
Menekül mind, ki jobb sorsra vágy, családok szakadnak szerteszét,
Hová lesz minden érték, mi itt terem, feneketlen dög kút nyeli el,
S ha kérdezel, és válasz jő feléd, rá egy jóllakott, hazug száj felel.

Hiszed-e, mindazt mit mondanak, jobbról, vagy balról érkezik,
Mindegy, hogy mi a tartalom, az mind hamis képeket vetít,
Nem tudod azt sem, kinek higgy, ez ország csalókra száll,
Itt már rég nincs igaz oltalom, ahogy a törvényekben áll.

Mond, hogy lehet, még mindezt tett nélkül kibírni,
Ha nem tudsz mást,
Hé, Magyar! Tanulj meg könny, s hang nélkül sírni.

Hisz, zavarja a fent levőt, a nyögdösés, a jajveszék,
Csak a gondja van veled, s lásd, nem bomlasztod meg eszét,
Leszarja azt, mi van veled, fejét, még jobb sorsán töri,
Hogy egyre többet, hogy lehet átjátszani, mi zsebét tömi.

Új épületek a fentnek, és pálya papírkutyáknak mennyi kell,
Hogy közben elpusztul a pór, pusztuljon, mindez kit érdekel,
Lesz annyival kevesebb a gond, hogy nincs baj, a fent így hantál,
Hisz az őrült akár otthon is, magában ott is csak jaktál.

Mond, hogy lehet, még mindezt tett nélkül kibírni,
Ha nem tudsz mást,
Hé, Magyar! Tanulj meg könny, s hang nélkül sírni.

Igazt, írt meg az ősz Arany, nincs nép több Caledonián,
Kit felgyújtana a szenvedés, megmondta, In memoriam,
Csak a hőkölés országa ez, mondta Ady egykor itt,
Rímeivel feledéstelen, Attila a József hiába tanít.

Nem mondhatod, hogy ennyi csak, mi magyarnak adatott,
Tengődjön romjában, mában csak, s ne is képzeljen holnapot,
Gyógyszer, s élelem kell neki, mi agyat tompít, s a média,
Mindezt megfejelheti, s ez az igazi tragédia.

S az igaz szó kimondva semmit ér, ezt látni nékünk, nap, mint nap,
Egy gaz csürhe csapolja vérünk, s ahogy az idő elhalad,
Közelg a vég, de hogy kit ér, még nem tudhatja senki sem,
Remény, hogy tűnik söpredék, de bizonyság nincsen senkiben.

Mond, hogy lehet még mindezt, tett nélkül kibírni,
Ha nem tudsz mást,
Hé, Magyar! Tanulj meg könny, s hang nélkül sírni.