Imre Flóra: Haratius utolsó szerelme
Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy.
Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed,
s akár a forrás partja mellett,
újra magam vagyok, újra élek.
Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél,
ahány tavasztól bimbaja harmatos
testednek; árnyas völgyeiben
hagyd kimerült fejemet pihenni.
Kezed s az arcod gyermekien puha;
az én kezem már, nézd, csupa barna ín.
Megőszültem. Maradj velem még,
arcodat és kezedet ne vidd el!