Buda Ferenc: Tér, idő

Se úrlovas, se űrpilóta,
se orvvadász nem lett belőlem.
Itt járok ezer évek óta
araszolván e téridőben.
Talpam alatt, amerre lépek,
elhantolt cseréptöredékek,
félpatkók, szögek rozsdafoltja.
Csont a csontot felszínre tolja.
Katonagomb az útszegélyen,
zöld rézgaras szunnyad a mélyben,
korhadt cölöp, gabonahombár.

Hol kanyarog ez a keréknyom?
Ki tudja, merre baktatok már?
Földön? Kerengő buborékon?
S honnét? hová? meddig? mivégre?
Fönn azt a fényt ki hagyta égve?

Tejfoga fakad a hidegnek.
Tar nyárfagally nyúlszőrt libegtet,
szél születik, sziszegve támad,
zizegteti a lenge nádat,
jajdul, sikong, akár a gyermek,
kire a szülei perelnek,
s ő csak bolyong, rí kitagadtan.
Volttól az elkövetkezőkig
lépdelek lassan, egymagamban.

Körül a táj elrendeződik.
Dűlőutak, kökénybozótok.
Roggyant, mohos, felborzolódott
tanyatető, cserepe híja
a hideget tüdőre szívja,
meg-megszakad mocorgó álma,
horpad-dagad, mintha zihálna,
már-már életre kel – de mégsem:
kiröppen a lélek a résen,
évek, napok foszlánya, álmok,
élet, halál emléke szállong,
por, pára, füst, sorshordalékok,
szavak, igék, szótoldalékok,
szántás, szüret, kenyérdagasztás,
keresztelő, halottvirrasztás –

s a tér, idő most helyrezökken.
Tengeriszár zörög a ködben,
emészt a föld, koplal a jószág,
gyarapszik az államadósság.
Vödör a kútban megcsikordul.

Higgyem, hogy minden jóra fordul?

Nehéz a mennybolt, csupa ólom.
Vaslánc vacog a kutyaólon.