Sebesi Ernő: Bemutatkozom
Mindig messziről jövök s a szeretet összes gyertyáit kanócig égettem már,
a bíztatás tükreit is bezúztam mind,
olykor sötét éccaka mégis meglátom magam,
bár saját sóhajom is csak messziről melegszik nálam!
Már iskolásan ültem a vádlottak padján,
mert furcsa kérdésekkel parittyáztam a mesterek rövidlátó cvikkereit,
de ők tradíciók osztálykönyves pajzsa mögül
a csöngetésre hivatkoztak s állig begombolkoztak,
mert szabadszellemünk huzattal fenyegetőzött,
s aztán nagykegyesen egyhangún kipofoztak az elégtelen világba
és szívünkben elvérzett a vágy,
és öklünkből kihullt az erő
s azóta senkit se köszöntök kalaposan;
nagyon tisztelem ám az emberek parcellás nyugalmát,
de néha letegezem az égről a holdat,Ha jegenyésen állok a szélben
s az Alkonyat tüzébe beledobálom gesztenyés szemeimet.
Édes anyám őszülő feje is többször jut eszembe nékem,
mint ahogy más rendes polgári ember óráját nézi unalmában,
de nékem órám sincs, vadházasságban élek az idővel,
az élet elfut mellettem, mint egy rohanó villamos,
s jegyem sincs sehová, de ha jól meggondolom: csak egyszer
követtem el végzetes mulasztást: egy tikkasztó asszony egyszer
sötét hajamba turkált forró ujjal és utána akkor még
álomba se látogattam meg szegény édes anyámat –.
Egy másik csillagzat alatt – remélem – jóvátehetem ezt,
hisz én csak azért élek, hogy ezer fájdalmam magas létrájáról
a kedves és szédítő nagyhalálba zuhanjak le,
komolyan mondom ezt, ez vagyok én. Hát titeket hogy hívnak?
Kik vagytok ti? Mondjátok már, Emberek?
Na beszélgessünk!…