Sárosi Árpád: Utak

Egyedül az éjnek
A bársony kezűnek, az édes szavúnak,
A velük érzőnek, a néma tanúnak,
Csak neki beszélnek:
A tört testű utak.

Panaszkodnak, sírnak
Az örökké élők, sírokon túl érők,
A holtrafáradtak, a nyugalmat kérők,
Pihenni nem bírnak:
A megkínzott utak. –

Gázol, tipor rajtuk
A kerítő gazság, szánakozó jóság,
Elhízott gazdagság, árnyéktestű, jószág.
Sebet ver a sarkuk:
Jaj, ti tűrő utak!

Én, egyedül Neked:
Az áldott kezűnek, a tűrés kútjának
A könnyes szeműnek, alázat útjának,
Vallom meg ezeket:
Az én egy utamról.

Már nyelik az árnyak
A zenés szavúak, az álmokat hintők,
Mámor-ágyat vetők, – nyugalomra intők.
Engem, téged várnak
S száz sebű utamat. –