Móritz Mátyás: Holdtölte

Lennének-e emlékeid, és most őriznéd-e őket,
és kinek néznéd el, aki feltárná neked  a hibád;
ha koslatnál, milyen utat, erdőt, vagy épp temetőket,
és kit zsongana most körbe, a végtelen szómágiád?...

Kivel osztanád meg vágyad, sóvárgásod és reményed,
kit ölelnél magadhoz, mint tenger öleli a napot;
ki érthetné képzelgésed, és az elmeszüleményed,
szeretnél-e azzá lenni, ami neked megíratott?...

Engednéd-e a szívednek, hogy az érzelmekkel éljen,
kiben találnál bíztatást, és kiben reménysugarat;
túl lennél-e minden vágyon, és túl-e minden veszélyen,
kinek a száját keresnéd most, a kobaldkék ég alatt?...

Ki lenne neked az Isten, ki lenne neked a sámán,
mi lenne mi feltüzelne, és az ami megvilágít;
ki függhetne megbűvölten, mondataid ökörnyálán,
és vajon vágynád-e látni most a mások éjszakáit?...

Ahol egyszer abbahagytad, ott folytatnád-e életed,
vajon kivel emlékeznél, vajon kivel szőnél terved;
vajon kitől fagyna beléd, az utolsó leheleted,
kitől várnál azonosságot, kitől várnál önvédelmet?...

Emelnél e védelmedre most magad köré falakat,
mi tenne téged boldoggá, e földi versenyfutásban;
kitől és mitől kaphatna, világod körvonalakat,
kiért ülnél, kiért várnál, mozdulatlan mozdulásban?...

Ki lenne a valóságod, és ki lenne most az álmod,
kiért kellene hallgatnod, és kiért kellene szólnod;
és ki lehetne a nagy út után neked vizes árkod,
kinek lennél kalauza, ki lenne a kalauzod?...

Ki ajánlhatná hevülő csókjait, a bíbor szádnak,
törődnél-e ellenszenvvel, és törődnél-e a váddal;
az arcod feltartanád-e a teljesült holdvilágnak,
átjárna-e most a méreg, és a sok halott madárdal?...

Vajon alábecsülnéd-e köztünk a végzet hatalmát,
lenne-e ami bensődben szétoszlatná most a ködöt;
lenne-e erőd és győznéd-e hajtani az Isten malmát,
magadra vennéd-e most is, címeid, -mindenekfölött?...

Emlékeznél-e a könnyes szemre, a nevető szájra,
vajon megbirkóznál-e most az önzéssel, és haraggal;
várnál-e a holdtöltére, ahogy a tengerdagályra,
a testek útján, egy csöndes éjjel, kit vinnél magaddal?...