Feketéné Korény Lívia: Késői vendég
Késő van. Lámpák fénye izzik.
Az óra üt, olvasom: tízig.
Az ablak nyitva, s repül felém
az esti szellő gyors szekerén
nagy, nagy fehér pont. Ni, lepke! Bután
rohanva kap a fény után.
Neki az íróasztalomnak,
a szerte-szétszórt limnek-lomnak.
Rálibben most a tetejére…
Helyezkedik, óvatos-félve,
mert zöld ez is, mint kint a mező!
Biztatom: Bátran, csak jer elő!
Közeledik… Lám hajt a szómra,
s bámul a tollam hogyan rója
a sorokat, mint barázdákat.
Könyvemre ül, mi sokkal bátrabb,
mint hinném. Mozdul a csápja…
Nos, mi újság? Máris barátja
lettem a percben. Beszélgetünk.
Sok közös témánk van ám nekünk!
Hogy is kerültünk mi idáig,
ahol az ég is alig látszik?
Virágért is messze kell menni,
nincs egy szem fű, nincs mező semmi.
Na látod, kis lepke-barátom, -
tavaszról írok, s nem is látom…
Füvet kerestél, posztót találsz!
Menj már a fénytől, mert a halált
könnyen megleled, - kis bolond!
Azt hitted ugye, napkorong?
Én is azt hittem réges-régen,
de mikor végre ideértem,
rájöttem, hogy mindez csak látszat,
lámpafényben nagyranőtt árnyak.
Bizony, barátom, furcsa mindez,
hogy ezután már mindig így lesz:
Mezők helyett csak darab posztó,
napfény helyett e szemrontó
lámpa marad… és egyéb semmi…
Hogy is tudunk mi itt meglenni?!