Buda Ferenc: Elégia a működő gyehennáról

Orosz Jánosnak – s egyben magamnak

Oda az Éden. Lágy emlékeit
vak szél repíti pöndörült levélként.
Illúziód, ha volna még, temesd el –
túladni rajta ingyen vagy haszonnal
sem másokon, sem rajtad nem segít.
Gyékényt sodorni, vesszőt hajtogatni
vagy kőtömböt faragni lenne jó.
De láss körül: a szép szelideket
torz, arctalan szörnyek kerülgetik.
Szegecsek. Szarvak. Fölös végtagok.
Búzád, rozsod patkányok fölzabálják.
Beüzemel e működő gyehenna.
Kinek jut majd a négycsecsű boszorkány?
Kire marad a műlábas csikó?
Az ég szine a vérző hús szinével
viaskodik. Kobalt meg kadmium
retina-repesztő tusakodása.
Fekete Hold. Riadt madárszemek.
Adsz-é, Uram, még egyszer haladékot?
Avagy ez már a legvégső futam?
Testvér: gyerünk új napnak nekivágni.
Oda az Éden. Poklunk evilági.
De mégis: élj. De mégis: irgalom.