Sebesi Ernő: Fújdogáló vers a szélhez

Egy hajnal jött meg. Nem tudni, ki hozta,
falusi hegyek küldték ajándékba?
Ki tudja? talán nem is ajándékba,
csak úgy, mint, ahogy öreg szülék küldik,
kamasz gyermekük nagyvárosi kosztra.

És kószál itt, ahogy csak szél kószálhat,
belezörget száz drága kirakatba,
ráfú vak koldus ócska kalapjára,
ez alamizsnát gondol és csalódva
meghuzigál egy pár ezüst hajszálat.

Húzza valami a nagy rengetegbe,
kétes sikátorokba is csatangol,
itt női szemek tavaszt mosolyognak,
még sose volt oly félszeg suhanása,
úgy tetszik, mintha sírna nagy remegve.

Szél, nagyvárosi, sejtem bánatod,
itt e partömtől terhes titokzatban
szűzi illatod gőgösen kinézik,
figyelmet kívánsz erdők száműzöttje,
szédült naiv szél, hogy kívánhatod?!

Csak szállj suhanva, vissza az erdőkbe,
bűvös legyeződ meg nem érdemlik,
jöjj mikor szelíd gyári lányok testét
lázba gyalázza kerítő robot,
jöjj akkor, hogyha gyárak hívnak bőgve!

Vérszegény ajkukra sóhajts szűz bókot,
hintáztasd hajuk, komor kontyukat,
borzold meg bőrük s mellőzött ki mellük
s ha drága bimbót fázik olcsó blúzuk:
nékik add este első forró csókod.

Szél! mindegy; milyen, csak menni utánad!
mondd: nem vagy te az idő sóhaja?
mondd: égi száj mert miránk bút lehelni?
mondd: mit sziszegsz a kígyós úton? szálljunk,
hisz röptünkből úgyis lehúz a Bánat!