Merényi Gyula: Mylitta szája

Szeretem a hűs kezedet
És szeretem elrejtő hajadat is,
De főként e rózsaágat,
Ez üdén epedő, illatos rózsát:
A szádat.

Így féligcsukottan: rózsa
Fehér alabástrom alapra festve,
De, ha szóra nyílik, úgy illatozza
Illatát: a vágyat,
Mint lihegő kert bágyadt,
Őszi este.

A vágyat, mely aléltan ölel,
S kit kacérságod szellője arcomba hajt,
Hogy a tekintetem, mámoros madár,
Repesve szállva
Ájult gyönyörben hull le a szádra.

Szeretem a szádat.
Ha hallgat: hűs, halk, vörös vonal.
S ha mosolyog: vérző vonagló seb,
De a szívemen.
Ha kacag: minden életes pírja a
Hajnaloknak.
Ha csókol:
Minden halálos bíbora az alkonyatnak.

Szent, heves zamatok nászágya,
Piros korállok porzó permetegje,
Tűzvész, tűz, zsarátnok parázs,
Bűn, Isten, idvesség, varázs,
Átok, ima, zokogás, zene,
Sátán vörös nyelve, angyal szelíd szeme,
Eszelős, sikoltás, enyhült gőgicsélés,
Víg halál és bús újraélés,
Örvény, mely egész a szívedig ér,
Fondorlatos, forró, hússzínű, heves,
Párázza a gyönyört, a kínt, a kéjt,
A kárhozatot s a legfehérebb üdvöt.

És ha szívemen száz halálparipa vágtat,
Hollók csőre piros sebekre vághat,
Pokol vagy mennyország kaput kitárhat:
Szeretem, sikoltom, epedem, hívom,
Szenvedem, siratom, élem-halom,
Szeretem a szádat.