Jónás Tamás: DIKTÁTUM
A jég, a magány ellenére ez a nyár.
A hajnalokban társas farkas kiabál.
Az éjszakákon nincsen ruha, takaró.
Talp alattnyi szívben papír a rugó.
A túlzott fények ellenére ez a múlt.
A gondolat a szélvész-várba katapult.
Míg szkafanderben virágok vacognak, áll
a csillagkihunyást ünneplő karnevál.
Örömdal, csengő, gyertyafény. Az ég fagyott.
Mint halott halak szemei, a csillagok.
A tűztáncba feledkezett vad emberek
a befüstölt Föld légterében vízjelek.
Két, szégyenében földre hasalt nagy folyó
egymáson átszalad, közben zuhog a hó.
A Naphoz imádkoznak nők és férfiak
a zománcait potyogtató Hold alatt.
Komor a csend. Az űr fehér. Fát csór a tél.
Egy hajléktalan város forralt bort remél.
Kifekszik hegyvidékre, tengerpartra ül.
Minden megvan, s féláron semmibe kerül.
De palotává ezüstödik a világ.
A szorgalmas végzet könnyű mesékbe vág.
És pizsamában ül fel, ágyban Afrika.
Sóhajt. Beteg. Már senki ne térjen haza.