Telek A. Sándor: Két legszebb költeményem
Az én legszebbik két költeményem,
Mikben megírtam fájdalmas énem
Keservben, kínnal telt napjaimban:
Az én két fiam.
Beléjük írtam minden hitemet:
Lázongó vérem, síró lelkemet;
S mint zengő-bongó mesélő rímet:
S könnyűimet.
Turánból jussolt pogány magyar hit
Rezgi át kettős rímes sorait,
Táltosak álma; rajongás, bú, kín
Sorsunk útjain.
Ez a két vers az örök magyar szó,
Amihez nincs a földön fogható;
Amelynek minden betűje nóta
Hangba fonódva.
Ez a két vers az ősi magyar dal,
Mely harsog, avagy gyöngéden fuvall
És a vérünkbe ette be magát
Ezer éven át.
Többi dalaim tán megfakulnak,
De ezek, hogyha elszabadulnak,
Teleharsogják az erdőt, mezőt,
Mit a gyász benőtt…
Többi dalaim tán mind elmúlnak
De ezek, érzem, az égig nyúlnak,
Mint sudár törzsű topolyák ága,
Bár vihar vágta…
S ha vihar sújtja, felzúgnak, mintha
Orgona búgna az ágaikba
S míg száll a daluk mindent betöltve:
Gyökeret ver a lábuk a földbe…