Albert Zsolt: Arató
A téglakerítés tetején
hajnalba öltözik a szél,
láthatatlan kezekkel
túrja fürtjeit a sarjadó nap
fénysarlói között.
Csak az ember áll egyedül,
aprón, kimondhatatlanul,
s ha mégis egyszer szól
ajkáról áradat sodor,
láng nyelve erdőt gyújt.
Tekintete bár homályos,
ő földet ás s kincsre vár
lankadatlanul.
Az égre néz s szól felfelé,
ásójára dőlve haraggal!
Végül egyre mélyebb csendbe ér
arca simul, ökle lassan kifeszül,
magvakat szór és suttogja:
- Isten zokogjon áldást rád!
Élete kút, s fiai isznak belőle,
elfárad dühe a vihart learatta,
az ég ajtajához menekül szíve
s barázdákon dobbanva térdre hull.