Jónás Tamás a némaságról
a némaság még otthonos
szobái vannak nagy lakás 
ablaka nincs de tengerre
néz belőle a kiábrándulás
padlója recseg boldogan
ha sétára indulsz ágyadig
a szép fehér falak között
tizenkét ember álmodik
alszik a kisfiú nyitott
száján az álma elcsorog
finnyásan kóstolgatják a
felzümmögő angyalok
alszik a férfi karja lóg
erős lenne de nincs kinek
lerúg párnát és takarót
a levegőért is megfizet
szipog az anya a teste vas
bőre zománc öklendezik
nagy a pocak de üres a has
megszüli magát ha engedik
alszik egy vadász nem szuszog
nem rettent embert sem vadat
ha mozog az ágy vele mozog
jó halott vagy jó hallgatag
alszik egy lány is túl fehér
a plafon benne gyönyörködik
vakolatszirmokat szitál
mellbimbótól köldökig
alszik a hazug olvasó
a költő él nem a verse benne
kötetet szorít mellkasára
dedikáltat mint a naplemente
alszik a gazdag semmi gondja
álmát a pénz nem teszi tönkre
a megváltáson töpreng hogyan
kamatoztathatná örökre
alszik a szegény szegény csak alszik
semmi sem különös rajta úgy
szuszogva alszik minden perce
zsákutca egy se válaszút
alszik a tűzoltó a rendőr
alszik a bíró a fenevad
nem tudnak semmit már a csendről
mindegyik szerepe marad
a némaságban így pihen
mindenki meg vagy ki vagy el
se másra és se önmagára
senki sem lát és nem figyel
