Kisjókai Erzsébet: Esti zsolozsma a Tevere partján

Oh, Róma, Rómám, égi, régi Város,
te lengő láng, mit vakmerőn takargat,
de el nem olthat, vétkünk fellege;
minden kövedben Isten csendje hallgat.

A San Pietro roppant sátorába
ezernyi szívhez én szívem befér-e?
Az este már a vízre rálehelget,
s olyan piros, mint áldozottak vére.

Rossz tegnapok halált hozó keze
torkomhoz ér és büntetőn szorongat,
de holnapról zeng itt a sok harang,
mit hangtalan a Láthatatlan kongat.

Az Appián most akácillat-árt
bont szét a szél, mint csillogó lepelt
és ebbe göngyöl mindenféle neszt.

Nem tudja más: itt hont keresve járt
egy hontalan, s hogy sírva énekelt, -
csupán a holdban felfénylő kereszt.