Szentjánosi Csaba: Hajnali rongyokban
Kilakoltat minket az éj,
elveszi a csillagokat, a holdat,
feltartott tenyered-táblájánál
megáll elsőbbséget adva
az erőszaknak a holnap.
Én már régen nem eszem
dédnagymamámlátta kenyeret,
országházkupola cipót,
megtanulunk 100 nyelven beszélni,
de nem értjük meg a rigót.
Szüleink korán kelnek,
talán fáradt tagjaikban
messzire nyújtják az időt,
kalocsai hímzésű terítőjük hosszú,
már minden asztalt kinőtt.
Kilakoltat minket az éj,
utcára kerülünk (megyünk dolgozni),
elragad minket a forgalom,
de szerencsénkre,
ujjaim-rulettküllőiben
fülbevalód megtalált gyöngyét forgatom.