Bujdosó Bálint: Nyugatos

Hát igen, ugye, kimaradtál.
A Sors továbbfut nélküled.
Kezedből kiesett a kantár,
lovad már messze magában üget.
Szorul a melled: hát most merre?
Út mellett állsz, mint tört karó.
Útjelzés, cél volt rászögelve,
s ma buta bot csak, ázott, korhadó…
Az élet folyik balmederbe,
kínnal, örömmel lázba lejt.
S te holtág vagy, mely megrekedve
sodró hullámot, tengerét felejt…
A holt Dunán vad békelencse
és fülledt békanyál terem.
Gőzölgő lápon gyilkos lesbe’
egy sárga rém ül minden estelen.
Szemed tótükrét ködök fogják.
A gályád korhad. S ég szele
ha egyszer hívná: vén vitorlád
tán hosszan végigfeslene.
A hullának, kit három éve
elástak, járni jut erő?
S mozdít-e csontot lenn a mélyben’
a keltő szó, hogy: „Lázár, jöjj elő!”
…És mégis egyre kripta alján
e szót lesed, és csontig átremeg,
ha szél zúg… Mintha messzi fajtánk
kiáltaná rossz, elveszett neved…