Szeredai-Gruber Károly: Önarckép

Szeretnék harsonává válni
Hogy újra égni, újra szállni,
Vágyréten kincskalászt kaszálni,
Kacagva zengni tudjatok,
Hogy béna bánat elcsituljon,
A billikomban bíbor gyúljon
S tündöklő rózsazápor hulljon
Reátok, csüggedt magyarok!

Szeretnék mesét muzsikálni,
Lágy tárogatódalt szitálni
S a szíveteket megtalálni
Gyászfátylas, gyilkos éjeken,
Hogy nótát selymesen öleljen
S rá új hit himnusza feleljen,
Hogy győztes nap sugára keljen
A riadt, ködlő lelkeken.

Mert ez az átkunk, mindhiába:
Mint vert sereg, kifosztott, kába,
Csak bámulunk az éjszakába
S a rémtől lelkünk megremeg.
Pedig most tenni kell már, tenni,
Az új élet elébe menni,
Megragadni, karunkba venni
S felkeltni, hogyha szendereg.

Az évek méhe mézzel áldott,
De aki tétován megállott,
Megcsalják azt az álnok álmok
S nem koronázza győzelem.
Szeretném, hogy ha kürtté válva
Sas-szárnyú szóm szívet találna
s mint bibliai pusztaságba
Lángoszlop lenne énekem.

De sorsom jaj! hogy hűsen, halkan
Szálljon szívemből őszi dallam
S vérezve, tehetetlen halljam
Az éjbesikló sikolyokat.
Kísérnek tűnő tünemények,
Igéznek messze-húnyó fények:
Megszűnt szerelmek, tört remények, –
És vonz a sápadt alkonyat.

Oly jó így epedőn megállni,
Bús bársonyt, bánatbort kínálni
S ádventvecsernyén orgonálni,
Míg gyúlnak hívó hajnalok.
Míg színszüremlő lesz a távol,
Szemem gyöngygarmadát nyalábol
S titáni tavaszmuzsikától
A lelkek grálja felragyog.

Addig roráté minden ének,
A szív tüzel, az ajkak égnek,
De szivárványos szent igének
Szirom-esője nem pereg…
Nem vívok én viharzó harcot,
Csak viselem a sújtó sarcot, –
Megcsókolok sok könnyes arcot
S ölellek, fáradt emberek!