Nagy Horváth Ilona: Kis

Ahogy a tavalyi avar alatt
titokban összefutnak az erek,
s loppal sodródni kezdenek
az apró kavicsok a patak felé
úgy bátorodik bennem a félelem.
Néhány kiszaladt gesztus,
felügyelet nélkül maradt mozdulat,
indokolatlan lépések súlya,
levegővételek a levegővételért,
szűkre fogott, fegyelmezett szavak
gonddal eléd ejtve, hogy
szóra bírjalak,
s míg mondod, szinte nem is érdekelsz,
tekinteted tartom,
hogy mélyére nézve lássak
minden kérdést,
amire nem felelsz.

Ha engem kérdenél,
én a valódit mondanám,
te ne lásd, az igazság mekkora áruló,
míg a szinapszisok sűrűjéből ajkam vörös
koszorújához ér a szó,
szenvtelenre hűti a megszokás,
s te elhinnéd nekem,
nem számít a száguldó vér,
a vállad ívére lebbenő sóhaj,
csak a szavaink közé szorított
koldus értelem.

Kis kockákból,
mint a gyermek, apró várakat
építek a szíved köré,
ha kinézne a hétköznapok burka mögül,
lássa ezt a sok színes házat.
Fölé csendben, hogy ne zavarjam,
eget festek nappal,
úgy feszítem a vásznat,
hogy ráférjen az összes kék és arany.
Aztán majd dúdolni fogok,
nagyon halkan,
madárdalt, virágillatot
és ezüsthasú sustorgó nyárfalavelet ,
néha gondolatban arcod is megsimítanám,
ahogy a rét hátára hajolnak szeliden
a csendes, nyáresti szelek.