Buda Ferenc: Az a kislány

Aki legelső volt a listán:
hova tűnhetett az a kislány?
Négyévesen, még Debrecenben
egy dedóba jártunk mi ketten.

Puha, meleg volt kerek arca,
röpke haja mogyoróbarna,
s nevetett rám, kezét ha fogtam.
Csakhamar belehabarodtam.

Játszani mással nem volt kedvem,
s reggel, mikor útnak eredtem,
folyton az forgott a fejemben:
„Ott vár majd engem… a teremben!”

Egy nap a foltozott ruhámba
öltözve mentem óvodába.
Egész az ajtóig futottam –
s mintha nem is ő állna ottan:

nem mosolygott, nem szólt, nem intett,
idegenül csak rám tekintett,
szúrós kis szeme – szinte látom –
végigsöpört rajtam s ruhámon.

Látván a megvetést szemében,
hallgattam: égetett a szégyen.
Nem volt szavam, hogy kibeszéljem,
miért ilyen az öltözékem.

Dermedten és ütötten álltam,
moccanni alig bírt a lábam.
Ő megfordult, fejét felkapta
és otthagyott engem magamra.

Mire nőtt fel, mi lett belőle?
Nincs hír, vajon él-e, nem él-e.
Semmibe tűnt a neve is már.
Sejtelmem sincs, hol az a kislány.

Csak azt tudom: valaha, régen
szívem ott vert a tenyerében.