Zas Lóránt: Erdély

       Wass Albertnek

Választott az, akinek hegyei vannak,
akinek csillag-indájú égboltot
adott az Úr, hogy alatta őrizze a
csendet, patakok ficánkolását és
mezőin a béke delelő ezüstje
úszik, ha lábnyomát harmat-szántású
buckák ölelik virággá. Nincs fegyvere.
Nyilait, buzogányát a regék szálfákká
csutakolták, méneseinek csatákká
dübörgő nyihákolását kolomp-szóvá
szelídítette a szél, vetni és aratni
adatott alázatával konok, szép,
meleg-szemű gyermekeket hoz ma a
világra, altató, ébresztető
énekeiben formálja a napot,
hogy örökkön áradjon a fény. Ez az
a nép, amelyről megfeledkezni látszik
az Isten, fellegeiből esőkkel
veri, verejtékében pácolja, hogy
inas, só-szítta tenyerében szárnya-
szegett madárként melegítse, ha nagyon
elfárad és ha nagyon-nehéz gondjaiban
perelni sem merészel, csupán imádkozik.
Ilyenkor csikorognak a kopjafák,
az ereszaljak, ilyenkor zsoltáros
szavakban álmodnak hazát, hegyet,
nemesebbet és nagyobbat, kevesebb
kerülővel, utakkal, lankákkal, madár-
hanggal és fiókákkal teli, hogy akkor,
majd, abban a szép, tiszta tavaszban porban-
fürdő csillag üt fényes jelet, olvasztani
dalt, csontokból ki ágat, fejfát-zúzó zajból
szikrázó szeget, táncot, fergetegben is
búvó virágot, fényt, hogy ti ne felejthessetek.