Máté László: Kerítés

Ásít a múlt, lám könnyet ér
Dús hajunk ritkán hófehér
Utcánkban csendes béke dúl
Délután lassan alkonyul
Táskákban porladó cipó
Félhangunk váddal lázító
Vízágyúd garázsban rohad
Megosztó, fáradt gondolat
Egész a rész, mint zúzott kő
Kísért az ős, vagy felmenő
Voltam paraszt és furcsa úr
Az égbolt egyformán borul
Tudatunk ingó, ferde lét
Megkopott, foszló talpbetét
Új téren barna, régi fű
Bérházunk máza sokszínű
Eldobott utcakő gyötör
Húzunk, mint álmos hatökör
Hasznunk bár istenadta kár
Kerítés vagyunk, nem határ