Fülöp Kálmán: Esthajnalcsillag
Pillantása némán
a fák lombjain pihent,
kalandor pirkadásba
gyújtott reménytüzet.
Morzsolta kis kezében
testét a vak sötétnek,
amíg a távol ágyán
kibomló új ígéret
rügyezte bőség-álmát
és átnyalábolt engem –
mint évek tisztasága
az udvarba nőtt kerten.