Fáy Ferenc: Barátkozás az öregséggel
Nem félek és nem rettegek már tőle,
nem zárom kulccsal napjaim előle.
Mellettem él, mint árnyam él a porban
s ha elmarad, már kérdem néha: hol van?
Leül mellém és hűvös lesz az ágyam,
ölébe vesz és forróbb lesz a csend.
És szép szavak szitáló alkonyában
visz át a párás, őszi földeken.
Vár rám a ködben… bújnék… és hiába,
ott ül a város minden kapujába,
az úti fákon, sóhajtó levélen, –
felkel, ha lát s indul, hogy elkísérjen.
Nem szól hozzám, csak ballag lent a porban,
meleg szemében áldott nyugalom van,
kezében fény, hátán a dombok háta,
szép melle élén jegenyék sora,
mély-árkú sírás, sírok kemény árka…
s egy arc, melyet még nem láttam soha.
És mégse félem… nem futok már tőle.
Nem zárom kulccsal háza se előle,
ágyamban hál és hallgatom, ha éjjel
gyufája lobban, rágyújt és köhécsel.
Dohánya füstje végigszáll a házon,
s vizet forral, teát főz, hogyha fázom.