Móritz Mátyás: Confessio

csak egy éjszakára váltanának le a harcainkban minket
a pártoskodók kiknek a szemén egyre sűrűbb a fátyol
hogy megtudják milyen is a felhős és sóvár tekintet
itt ahol levél és madár holtan hullik le a fáról
ki fajtánkat megérteni és látni rég nem akarja
akik rajtunk csak újabbat taszítanak és csak rúgnak
őket verné csak egy napra az egek bősz zivatarja
és éreznék hogy a gyilkos ólom hogy veri oldalunkat

nekünk ki az árva könnyünk kacajra tán sosem váltjuk
hátrahagyott szerelmesünk levelét hiába várva
csak egy éjszakára dobnák le magukról a palástjuk
látva hogy borul a sűrű homály e kietlen tájra
hol várjuk csak a jó istent hogy segítsen és megáldjon
hol sokszor nekem is már csak a halálhoz lenne kedvem
hogy úgy rebbenjen sóhajom széjjel könnyű álomszárnyon
a hideg földre simulva lázasan és önfeledten

csak egy éjszakára állnának ők ott ahol most én állok
fölöttem a halálgépek muzsikáját elhallgatva
itt ahol egyre gyötrőbbek és öntudatlanabbak az álmok
itt ahol nyög a véres föld és ragyog a vérharmatja
itt ahonnan visszavárni hiába is vár az édes
míg szálkákat keresnek csak a távolban a királyok
hogy újabb bút adjanak a boldogtalan szívveréshez
hogy sírunkon száradjanak el az orgonavirágok

csak egy éjszakára vennék fel ők ezt az őrült harcot
az isten nevét az éjben ezerszer is elrebegve
ők akiket a gyávaság eddig mindig visszatartott
hogy a hamvunkat rábízzák a lángoló éji szelekre
kiknek még a nevünket is kiejteni ősi vétek
akik minket nem szívesen hallgatnak és nem is látnak
kik úgy szeretik magukat akár a sasos a léget
kikre csak egy éjszakára adnánk rá a ködruhánkat

mi akik két puszta kézzel naponta ássuk ki sírunk
akikre tisztességesen emlékezni már nem lehet
keresve csak enyhülésünk keresve csak balzsamírunk
míg az ajkunk nevetve egy rég halott istent emleget
csak egy éjszakára forrna a lelkük ebben a vágyban
nekik akik a bukásunk tudták az elejétől fogva
hogy helyettünk remegjenek imákat csak haloványan
a végpusztulásban saját árnyékukként támolyogva

nekik törne csak a csontja könnyebben mint a fadarab
hogy a kezük a segítő kezet soha el ne érje
hogy az ő fejeik fölött húzzanak a vasmadarak
hogy a szemük sose lásson bele a kéklő messzeségbe
csak egy éjszakára állna a fajtájuk én elébem
kiknek a szemében még csak az együttérzés szikrája sem rebben
hogy a robbanó gránátok hangja szóljon szívük belsejében
helyettünk hallva meg egyre nyomorultabban és csöndesebben

elhagyva végre a hazug álszentséget és meséket
megtérve ide hogy a vérükkel legyen festve a tó tükre
érezve a rájuk boruló fojtó árnyas szürkeséget
a sors fekete csontvázás szorítva csak a keblükre
hogy a csönd úgy borítsa be őket mint a halotti fátyol
hogy helyettünk boruljanak helyettünk essenek hasra
meg nem védve őket semmi a legkínosabb elmúlástól
hogy egynek se legyen koszorúja és emlékszalagja

csak egy éjszakára tudnák meg ők hogy mi is az igaz
hogy szemük elől az ördög el már semmit se takarjon
hogy a lelkes eszméjükbe halomra gyűljön csak a gaz
hogy az ónszürke ködével fejükre szálljon az alkony
itt ahol hűtlenek és csalókák mind a remények
itt ahol a fénytelen és bús éjnek az árnya kísért
itt ahol nem égnek nekünk csak a bús északi fények
krisztushoz kiáltva bőgve hogy mi kell még és hogy miért

2019 Június 6. Csütörtök
Budapest, Csepel