B. Mihály Csilla: Erdély
/Honvágy/
Távolodnak, egyre távolodnak
már az otthon bűvös bércei,
s híja van még jócskán pár dolognak,
mely a lelket edzi, vértezi.
Új utakra mintha nem találna
itt az ember, máshogy méreget,
port vegyít el egyszerű dalába,
rácsepegtet emlékképeket.
Messze néz, ha zúg az ég haragja,
s látva érti csak meg önmagát.
Fáj e táj, ha lusta szél faragja,
s hogyha hív az otthagyott barát.
Vár a forrás, menny neszébe suttog,
elmém néha visszasompolyog,
elcsitít a vadregényes szurdok,
hűs patak, a sziklazsombolyok.
Nézd az embert! Ó, a bölcs vajákos
ritkán szól, s csak azt, mi lényeges,
ám a csendje csontvelőig átmos,
és szemében csillagfény repes.
Puszta órán célt rabolva ringnak
délibábos, szertelen terek;
álmát hordom szép halottaimnak,
míg hiányzol, el nem vesztelek.