Varga Rudolf: VISSZHANGZIK

Csempészcigid
füstje harmonikázva
száll, ezüstselymes
lobogó,
azt, azt, azt
lengi,
 már, már, már
nem is, nem is fáj.
Fáj.
Eztán csak így bolyongsz, bóklászol
 majd tovább,
 saját, saját, saját
 bõrödben is egyre idegenebben,
csontkalodádban is egyre
didergõsebben, napmintnap egyre
elveszettebben,
egyre, egyre
lidércesebben, hátad
 mögött visszhangzik valami
nevetés, az, amit
 néhány éve
valahol
 talán, talán
éppen te nevettél
 még.