Varga Rudolf: ÁLMÉLKODOM
Minden reggel
azzal kezdem a napot, találgatom,
mostanakkor élek-e
még
vajon? lustaságom
sárfehér kotorékában egy ideig
eldagonyázom, aztán a paplan
alatt sunyítva, ütõeremet
óvatosan kitapogatom, tappancsimat,
szárnyaimat takaróm
széléig nyújtóztatom,
majd
magamat megrugdosom, karambolos
repülõfarkasroncsomat
kihûlt révülésem
vackából kirángatom.
Aztán.
Aztán egész nap
csak álmélkodom.
Azt nyüszítem, azt vonítom,
ennyi?
Hát, csak ennyi?
Csupáncsak ennyi?
Ennyi maradt
csak?
ÉN IS
Talán
csak ez a hosszú
július,
talán csak ez a hidegrázós
nyár,
talán
csak ez maradt. Akiket
szerettem, már mind a föld alatt.
Sóhajaikat
messzeborzongják a füvek,
horkantásikat
kongatják távoli ködök,
kérdeznek, s mire válaszolnék,
talán
már
én is
eltûnök.