Magyari Lajos: Szabadság-óda

Mondd, érzed-e ízét a szónak,
sós szelek vallomását minden vizekről,
parton a férfi, parton az asszony,
hullám fölött lobog, úszik a szél,
kenyérnek illatát, füvek illatát,
tüzek illatát hordja a szél.

Mondd, a csengését érzed-e a szónak,
sirály sikolt feszülő szárnnyal,
villámlik pompás alakján a fény,
telt ág remeg meg, rezzen boldogan,
üllő pendül, csillagot vajúdva
s acél lobétol felette.

A fényét, mondd, érzed-e a szónak,
királytölgy öleli át a fél eget,
kiáltó madár surrog szárnyhulltáig,
nap s napimádó teste csókolja
egymást,
ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás
milliárd fokán.

De értelmét, mondd, érzed-e a szónak,
a beszédes időben bomlott szerelmet –
kikiálthatatlan mozdulatát
ég s föld között, mely
belőlünk indul s végtelen.

Ízét, csengését, lángját, fényét,
értelmét, mondd, érzed-e a szónak?
Az új teremtés első napjának csodája
feléledt földnél, kőnél, fémnél,

becsesebb, mert
éheznéd kenyered helyett, szomjaznád
jó vized helyett, álmodnád szerelmed
helyett,
izzítanád tiszta lázaid helyett
vizeidért, kenyeredért
lázaidért, szerelmedért…

Ó, nőjj fel szívünkben, sudár
Szabadság!

1973