Gavallér János: Hulltak a levelek
Talán, majd egyszer még sétálunk
együtt, a fák között,
fogjuk egymás kezét, csendesen,
szépen emlékezünk:
Emlékszel, egyszer csókot loptunk,
s mint riadt gyerekek
susmogó nesz elől futottunk,
hulltak a levelek.
Némán alig egymáshoz érve
reszketett a testünk.
Madárka rebbent, ág recsegett,
remegett a szívünk.
Egymáshoz érve mindent lehet,
kéz a kézben, csendben,
sétáltunk, az erdő vezetett,
s hulltak a levelek.
Azóta vágyom fogni kezed,
az erdőt járni,
bár tudom, hogy ott sétált velünk
jövő félelmeink.
Fogtad a kezem, s én a tied...
ott volt még Isten,
sötétedett, mentünk csak csendben,
hívott a végtelen.
Egymáshoz érve mindent lehet,
kéz a kézben, csendben,
sétáltunk, az erdő vezetett,
s hulltak a levelek.
2019.03.09.