Flórián Tibor: Nyírfák

Nincs nyírfasorom,
csak magányos, nagy
nyírfáim vannak,
tündérfák a kertben,
öregen is mindig
fehér menyasszonyok.

Estémbe lángjuk
világít halkan,
szívembe lépnek
ezer alakban.
Ködben is, éjben is
szüntelenül látom őket,
fölöttük a terelő szél
terelgeti a felhőket.

Nyírfáim nyugtalan lombja
hull, kavarog, gond a gondra,
lombos, esti bánatomra,
mint apám messzetűnt árnya
– a Lunka-illatú nyárban –
a szív-ütemű Szamosra.