Pethes Mária: Majdnem így
beérlelte a nyár érzéseinket
még nem ősz ez csak értünk mindent
amit egymásnak adhatunk
a változatlant próbáljuk élni
közben a székre vetett ruháink
összeölelkezve öregszenek
halálosan hétköznapi ugyanakkor
felfoghatatlan milyen gyorsan
nyeli el az emlékezet az éveket
csak a vágy nem adja meg magát
visszahúz a gyógyíthatatlan
szenvedély édes kínjaihoz
s ha jelentősége miatt
földre rogyunk legalább tudjuk
mi ölt meg bennünket
minden utánam érkező
nő engem ismétel ahogy idei tél
a tavalyi hó tisztaságát
minden utánad érkező férfi
téged ismétel ahogy idei tavasz
a tavalyi zöldjét
vagy majdnem így