Móritz Mátyás: Via transversa
Jézust halálra ítélik
a halálra ítéltet volt
aki nevetve leköpte
mondván ő sem lesz már többé
se eszköze se az őre
a mennyeknek ami többé
nem tágul már körülötte
hogy hírt hallani nem fog ez
a világ többet felőle
a halálra ítélt mellett
senki nem tett és fogadott
tudták hogy akár mit is mond
csak a saját sírját ássa
ki sebeiből egyet sem
fájlalt nem is tapogatott
kiről bírái elhitték
nincsen többé maradása
Jézus vállára veszi a keresztet
nézték csak őt a pártütők
nézték csak őt a zsarnokok
kiben hitték minden remény
és minden isteni kihalt
míg nevetve valaki a
vállára keresztet rakott
nehezebbet mint egy puszta
gránit mint egy puszta bazalt
újra leköpve nevetni
rajta sokan nem is győztek
amíg vállán a kereszttel
fel fel sandított az égre
hívei nem kiabáltak
és nem is fenyegetőztek
nem tudva hogy a lelküket
ki mossa majd hófehérre
Jézus először esik el a kereszttel
volt aki suttogva merte
csak kiejteni a nevét
kit ütöttek csak hogy szedje
a lábát és hogy siessen
úgy próbálta tartani a
keresztet és az erejét
úgy álltak tömött sorokban
az elárulói lesben
úgy próbálta az utolsó
erejét is összeszedni
úgy leste a botlásait
a tömeg némán sötéten
nem akarták segíteni
csak magukban dicsértetni
hogy az elejtett keresztjét
kitűzze a sziklaélen
Jézus anyjával találkozik a keresztúton
hallgattak csak körülötte
a hófehér templomfalak
talán nem is hallotta hogy
rajta mind többen röhögnek
kik hitték hogy vele együtt
majd mind szertemállanak
a hitek kit élőfaként
döntenek majd le cölöpnek
hallani is csak ő halott
és értett anyja imáiból
akiben a szenvedése
tudta újabb sebet hasít
ki szembe állva fiával
a keresztje szálfáiból
kivéve egyet nyelte el
verdeső sikoltásait
Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet
nem gondolta hogy irgalom
lenne ez a kegyetlenség
ahogy mind erőtlenebbül
tartotta a feje felett
a keresztet hogy őt termő
magként földbe vessék
hallgatva a nevetést az
ostorokat a kürtjelet
segítőként a tömegből
csak egy volt ki hozzá lépett
talán önkívületben vagy
lábujjhegyen félve loppal
átérezve a szenvedést
vagy a véres üdvösséget
talán csak együtt érezve
az emberarcú halottal
Veronika megtörli kendőjével Jézus arcát
úgy érezte hogy megnyílik
lába alatt minden verem
nem értve hogy a tömeg a
szenvedésének mért örül
akik még egy kis porszemnek
is kevesek egy porszemen
érezve hogy a fájdalma
egyetlen pontba tömörül
nem sejthette és láthatta
még ő sem hogy mire készül
ő aki az igaz hittől
nagyon sokéig messze volt
hogy letörölve az arcát
tovább vigye örökségül
a szerelmét hogy a lelkét
többé már ne szennyezze folt
Jézus másodszor esik el a kereszttel
leköpve úgy tekintettek
rá újra akár egy vadra
a közönyre feleletet
nem találok és keresek
ahogy hallgatott a nép és
nevette a katonabanda
ahogy nevették a papok
főurak és köznemesek
ahogy körülötte hallgat
a sok fehér templomtorony
akin látszott hogy nem bírja
már a keresztjét sokáig
hogy másodszorra zuhanjon
végig a véres homokon
mint akinek a lelke már
örökre pihenni vágyik
Jézus beszél a síró asszonyokhoz
már senki sem hitte volna
hogy ereiben vér lobog
azt hitték hogy belőle már
a vigasztalás is kiholt
úgy zörrentek egyre másra
a nemrég bezárt ablakok
úgy sóhajtottak fel sokan
hogy minden mindhiába volt
úgy álltak körülötte az
asszonyok és a kozákok
akik úgy érezték nekik
már minden már minden mindegy
ő mégis a kétségeik
félelmeik fölé hágott
ő akit várt a kínhalál
a síralomhullámvölgyhegy
Jézus harmadszor esik el a kereszttel
nem jutott a szomjára víz
és az éhségére étel
segíteni nem akarta
akkor őt már senki lábra
akkor már a vasfogával
ezer lelket mart a kétely
nem sejtve a rémségeknek
lesz még ezer netovábbja
nem tudva hogy erőt majd az
emberiség kiből merít
felfüggeszteni már senki
nem akarta a fátumot
harmadszorra zuhanva el
vakon lesve mérföldjeit
ő kinek gyöngyházszívére
a nap is lassan lebukott
Jézust megfosztják ruhájától
az élete szeme előtt
ködvilágként át úgy suhant
túl minden zarándoklaton
asztaltársaságon kerten
ki a meztelenség vár és
csak a még meztelenebb hant
hogy úgy lépjenek át sápadt
arcán mint egy leteperten
hogy a meztelenségében
el se juthasson a sírig
hogy lombot bontani többé
ne akarjon a kikelet
úgy hallotta zár csikordul
és hogy börtönajtó nyílik
hogy zöld fű se viríthasson
megbékült porai felett
Jézust a keresztre szegezik
talán már este volt talán
már pirkadat talán éjjel
mikor testében a még épp
csontok is sorra eltörtek
homlokán az eső a szél
a villámok bélyegével
hogy a nyomorék torz ujját
mutathassa csak a földnek
hogy egyre több társ akadjon
a kéz és a lábtörésben
mint akik közül egy sem fél
akik közül egy sem retten
a vihar előtti csendben
és a nagy légyzümmögésben
hogy egyszer előttük áll majd
ragyogóan készen és befejezetten
Jézus meghal a kereszten
hagyták csak hogy a csontjai
egyre és másra törjenek
és hogy a véres könnyei
a véres földre hulljanak
hogy a világot temesse
csak el a sötét görgeteg
hogy felsütni soha többé
ne is akarjon már a nap
szinte hallom a nesztelen
és távolodó lépteket
szinte látom hogyan köpik
le holttestét a katonák
hogy hozzá akkor elsőként
csak egy asszony merészkedett
aki szelíd fehér szívvel
látta hogy esnek a csodák
Jézust leveszik a keresztről
a sírás az asszony szemét
szinte véresre marta fel
nem is tudva mit kívánjon
nem is tudva mire várjon
ölében a fiával ki
úgy aludt mint egy zárt kehely
hogy az utolsó mondata
szerte csak benne ne málljon
benne kiben a fehérség
feketébb volt mint minden szín
kiben tovább élt a fia
vajúdó isteni láza
hogy lebukni ne akarjon
a nap a lelke vizein
hogy megélje születését
annak ki életre rázza
Jézust eltemetik
emberként elragadta őt
is a sötétség a semmi
úgy tettek a feje alá
egy maréknyi anyaföldet
hagyva őt a könnyűségben
végtelenségig pihenni
mint akit a végtelenség
árja nincs isten hogy fölvet
mint aki magáról többet
az életben nem is hallat
mint aki a gonoszokon
soha többé nem üt sebet
mint aki csak ihlet lehet
vagy talán csak a sugallat
mint aki minket leköpve
is minden időben szeret
2019. Október 1. Kedd
Budapest, Csepel