Ernst Ferenc: Helyben topog

Kezemben függőt tart a görcs
talpamra kérget von a sár
ha van mit, kérlek újra : tölts!
Még közel, s messzi még a nyár.
Hajamba fullad pár színes levél,
szemembe esők hullanak,
a jövő ma bennem él,
holnapra, ez is múlt marad.
Lábnyomom a fűben bújik el,
onnan pásztáz, kopár bokrokat,
néma völgyeket figyel,
ahogy az örökzöld világ
susogva bólogat.
Érett termésből magvak hullanak,
ágyuk már öreg, rothadó avar,
talán egyszer, még rájuk süt a nap,
ha kikelnek, senkit nem zavar.
Holnap is lesz, meg madárdal,
újabb reggel, egy másik ébredés,
s holnap is esznek nagy kanállal,
lesz sok, s lesz nagyon kevés.
Tudom, tudod, valahogy
mindig élni kell,
nem maradni fáj:
Nem indulni el..
MERT
A világ szép,
az egész így kerek,
magánytengerbe fulladnak
átlagemberek.