Nagy Horváth Ilona: Égbe tört

Arra gondolok, látsz engem valahonnan,
figyelsz az elhagyott gyárépületek közül,
ahogy ott állok ebben a mogorva télben,
és semmit se látok, semmit se hallok egyedül.
Hogy érzed a nyomást a homlokom mögött,
érzed ezt a burokba zárt összeszoruló semmit,
hogy megállok egy leszakadt tűzlétra előtt,
és azt gondolom, ma már nincsenek Jákobok.
Rozsdás szögvasak hideg varratai pattannak szét,
ha olykor még elalszom és létrákkal álmodok.

Azt hiszem, valahonnan emlékszel is,
már ismered a néptelen utcák egyforma hangjait,
ahol nincs nevem, hangom, arcom,
csak málló falak közt dadogó lépteim vagyok.
Hasadt aszfalton imbolygó gondolatlanság,
erőtlen felvetés, célt tévesztett jel,
bordáim mögött megvalósulatlan próféciák.
Így feszültél te is a délutáni csendhez,
s álmodtál azután égbe tört rozsdálló vasat,
hogy elindulj fölfelé, ha nincs is ott semmi,
mert itt lent egy út sem mondott igazat.

/Jagos István Róbertre emlékezve./